Ijesztő lény költözött be a világutazó magyarok autójába

Vajon melyik a legjobb csajozós duma? Számos összeállítás készült már ez ügyben, a First Class nem ír ilyeneket. Viszont hallottunk egy izgalmas bemutatkozásról.

Evelin szerint a megismerkedésük alkalmával Feri már a nagy útról beszélt, amire készült: Alaszkától indulva autóval átkelni Észak-, Közép-, és Dél-Amerikán, egészen Argentína legaljáig. A 2014-es budapesti házibulitól egy párt alkotó fiatalok a múlt év elején jutottak el az indulásig: 2022 áprilisától 2023 decemberéig egy 25 éves Iveco Turbo Dailyt vezetve – közben 14 defektet begyűjtve – nemrég értek a déli sarktól nem is olyan távoli célba.

A halálutakról és a maszkos támadókról már meséltek testvérlapunknak (ide érdemes kattintani a kalandokért), az út közben elfogott és megsütött szörnyekkel színesített gasztrobeszámolójukról pedig itt nézhettek klassz fotókat. Most viszont jönnek azok a mindenféle élőlények, amiket egy átlagmagyar szerencsés esetben csak az állatkertben vagy képernyőn lát. Vagy még szerencsésebbként élőben, a vadonban: ők személyesen találkoztak velük a 70 ezer kilométeres út és a közel két esztendő alatt.

„Kanadában azonnal sokkoló élmény, hogy mennyire vadabb a természet. Sokkal több vadállatot lehet látni, illetve könnyebb hirtelen a civilizációtól messzire kerülni, mint Európában” – kezdi a sztorizást Evelin, és rögvest egy saját emlék ugrik be.

Pár éve Afrikában sétáltam be a földúttól olyan 20 méterre lévő gazos, bokros vadonba egy szép tájkép reményében, amikor bátortalanul megkérdezte az útitársam: te, biztos, hogy jó ötlet bemászni a vastagon ismeretlen növényzetbe? Hahó, ez már egy másik kontinens! Ki, tudja, milyen mérges kígyó, éhes-harapós négylábú, gyilkos rovar, óriásgyík, vagy egyéb zűrös vadállat hever a gazban… A pillanat törtrésze alatt átgondolva a lehetséges válaszokat, úgy megijedtem, máig emlegetem. Pedig az szó szerint semmi volt Feriék fotóalbumához képest, amelynek a szereplőivel ők tényleg találkoztak.

Íme, először Kelet-Kanadától nyugatra, majd Észak-Alaszkától Dél-Patagónia legalsó csücskéig haladva a kontinens élővilága és a két kalandozó magyar vadkempinges.

„Ontario tartományban sikerült először jávorszarvast látnunk. A Banf és a Jasper nemzeti parkok környékén végül rengeteg elk vándorolt.”

„Itt láttuk meg az első feketemedvét is. Aztán a Yukon territórium felé annyi feketemedvével találkoztunk, hogy az ötödik után már nem is álltunk meg, hogy lefényképezzük őket” – mesélik.

Feri szerint ezután indult be igazán a természet. A Yukon territóriumban a kúszósüntől kezdve a bivalyokon keresztül a hegyikecskékig sok mindent láttak.

Ahhoz azonban, hogy a híres-hírhedt grizzlyt (barnamedvét) fotózhassák, Alaszkáig kellett autózniuk. „Itt viszont mintha természetfilmben lettünk volna: egy biztonságos, folyóra néző ösvényről láttuk például, ahogyan az anyamedve lazacot fog a három medvebocsnak.” Le is fotózták.

Ekkor volt a lazacvonulás is, így azt is láthatták, ahogy sok százezer lazac úszik egyszerre egy folyón felfelé. Igen, az erős sodrással szemben, felfelé.

„Közben mindenütt fehérfejű rétisasok köröztek a fejünk fölott.” Az amerikai filmekből és az Egyesült Államok úgynevezett nagypecsétjéről is ismerős lehet az állat: a pecsét elülső fele egy fehérfejű rétisast ábrázol szétterjesztett szárnyakkal, szárnytollakkal és lábakkal. Élőben így mutat az állat, igazi főnök típus.

Mesélik, hogy Kanada nyugati részén és Alaszkában bárhol lehet medvével találkozni. Nem úgy, mint Erdélyben, ahol ugyan előfordul, hogy némi riadalmat okozva jön a telefonodra a vészjelzés, hogy medve van a közelben (nyáron én is kaptam ilyet Csíkszeredától pár kilométerre), de a Magyarországról érkező túrázó szinte sosem tud fotózni állatot a természetben, jellemzően csak a szervezett medvelesen láthat példányokat.

Nyugat-Kanadában más a helyzet. „Sokat túráztunk ezeken a részeken, és

Szerencsére csak feketemedvével találkoztunk közelről, és mindig könnyen megoldódott a helyzet, mivel a medve odébbállt.”

Az egyik, amit megtanultak, hogy a grizzly a veszélyesebb és a kiszámíthatatlanabb. A feketemedve az elódalgósabb fajta. Pláne, ha az ember kézében ott a csodafegyver.

„Több nemzeti parkban is elmondták nekünk (és mindenki másnak) a vadőrök, hogy jó, ha van nálunk medvespray (szinte minden boltban kapható). Valamint hogy érdemes túrázás közben zajt csapni, például hangosan beszélgetni. Így a medve hallja, hogy valaki közeledik, nem ijed meg, így nem fogja hirtelen fenyegetve érezni magát.”

Feri szerint délebbre haladva a kontinensen, főleg az Egyesült Államok alsóbb államaiban már hiába próbálták kerülni a lakott területeket, kevesebb vadállatot láttak. „Azonban sajnos több tarantulával is találkoztunk egész közelről, illetve Evelin tekintete egyszer találkozott egy pumával is. Elég félelmetes pillanat volt.”

Feri ugyan soha nem horgászik, de amikor a mexikói Oaxaca partjainál jártak, hagyta magát rábeszélni. Elment egy félnapos pecázásra. „Tonhalat és mahi-mahit céloztunk be, miközben bálnák úsztak a csónak közelében. Rengeteg halat fogtunk, és a mahi-mahit pont nekem sikerült horogra akasztani.”

Mexikóban a partról többször láttak már delfineket, de a felejthetetlen élmény Feri számára a horgásztúra alatt látott bálna volt. Különleges látványként emlegetik a pelikánokat halászás közben.

Közép-Amerika: mennyország és pokol

A természettel kapcsolatban egyértelműen Costa Ricát várták a legjobban, mert az előzetes információk alapján pontosan tudták, ebben a picinyke, két óceán közötti országban híresen vigyáznak a csodásan színes élővilágra.

Mesélik, hogy az 51 ezer négyzetkilométeren – amelynek nagy része tengerpartok ölelte fennsík – sok a különleges nemzeti park. Az ország pedig különösen tiszta, az emberek pedig rendkívül kedvesek.

„Végig vadkempingeztünk, volt, hogy egy csodálatos tengerparton teljesen egyedül szálltunk meg. Ekkor már elkezdődött a teknősök tojásrakása. Sajnos egyik éjszaka az egyik teknőst egy hullám felboríthatta, miközben a partra igyekezett, mert amikor reggel felkeltünk, már csak azt láttuk, hogy a hátán fekvő tetemet eszik a keselyűk.”

Voltak persze vidámabb látnivalók is. „Láttunk arapapagájt, kolibrit, lajhárt, félelmetes pókokat, különleges békákat, hatalmas gyíkokat, kígyókat, csuklyásmajmokat, bőgőmajmokat, tukánt, prérifarkast és egy tapírcsaládot is. Egyszer elmentünk egy éjszakai dzsungeltúrára, amikor sok különleges állatot láttunk, de a legtöbbet csak egyszerűen vadkempingezés közben.”

Átsétáltak egy igazi turistamágnes hídon is, melynek nem hivatalos neve Krokodil híd. Az oka egyszerű, legalább 30-40 hatalmas és félelmetes krokodil hűsölt alatta a vízben.

Apropó, félelem. Mondják, hogy mindketten rettegnek a pókoktól, ám az egyik este éppen lefekvéshez készülődtek Costa Ricában, amikor egy tenyérnyi óriáspók jelent meg az Iveco belsejében. Hatalmas riadalom közepette próbálták agyoncsapni cipővel, de nem sikerült, bemászott az utastér egy résébe. „Nem tudtuk kiszedni, így nem aludhattunk, úgyhogy előkerült a szilikon. Feri beragasztotta a rést, ahová bemászott. Máig ott van bent a kocsiban” – meséli Evelin.

Dél-Amerika szmokingban barátkozó lakói

Aki átkattint a Feriék által lefotózott és elfogyasztott ételeket bemutató összeállításunkra, ámulva nézegeti majd szinte végeérhetetlenül a sok különböző állatból készült finomságot, köztük a legendás argentin steakekkel.

A brutális méretű földterülettel rendelkező Dél-Amerika állatvilága azonban nem az emlősökről vagy a pókokról szól, hanem leginkább a tengerparthoz kötődő élőlényekről maradt emlékezetes számukra, legalábbis ez a benyomásom őket hallgatva.

„Dél-Amerikában az elefánt- és oroszlánfókákat emelnénk ki. De a legnagyobb élmény a parttól nem messze a bálnacsalád figyelése volt.”

És még egy döglött bálna gigantikus tetemét is megszagolhatták közelről. Jól látjuk, Evelin éppen befogja az orrát?

„A part, ahol az elefántfókákat láttuk Puerto Madryntól nem messze, valójában a kardszárnyú delfinek vadászhelye, ahol a partra kicsúszva kapják el a fókákat. Sajnos két nap várakozás után sem jelentek meg, úgyhogy haladtunk tovább.”

Később a kontinens szmokingos őslakói százszámra kárpótolták őket.

„Több órát vezettünk rossz utakon, hogy eljussunk egy partszakaszra, ahol sok ezer pingvin élt, és közvetlen közelről tudtuk őket figyelni. Éppen költési időszakba csöppentünk, és szerencsénk volt látni egy prérifarkast, amint kifoszt egy fészket, és a szájában viszi el a pingvintojást.”

Kívülről nézve ez megint egy olyan jelenetsor, amit a többség részeként a süppedős fotelünkben ülve, David Attenborough által tolmácsolva, Szersén Gyula szinkronhangjával figyelünk az okostévénken egy látványos természetfilmben.

Közben mások meg ilyen szörnyeket fognak a csupasz tenyerükbe. Kérdezem Feritől, hogy ez meg micsoda?

„Egy osztrigafarmon jártunk Chilében, amikor a farm tulajdonosa egy akváriumból kihalászta ezt a halat, és a kezembe nyomta egy kép erejéig. Magyarázta ugyan spanyolul, hogy mi is az, de sajnos nem értettük. Úgyhogy sajnos semmit nem tudok róla, és nem is én fogtam. Csak a kezembe” – mondja már-már elnézést kérve, mire rögtön megnyugtatom: ennyi ismeretlen belefér egy 70 ezer kilométeres autóútba.