Life Takács Norman 2025. 06. 16.

Egy féktelen pogó peremén újra 18 lettem

A SopronFest nyitónapja úgy indult, ahogy a nyárnak kell: hőség, hangerő és egy érzelmi hullámvasút L.L. Juniortól a Bohemian Betyarson át a Parov Stelarig.

Ha valaki azt mondta volna péntek késő délután, hogy itt és most kezdődik el az idei nyár, nem vitatkoztunk volna vele: június 6-án ugyanis hivatalosan is elstartolt a SopronFest zenés része. Poros cipő, napszúrás határán való billegés, valamint az első korsó sör utáni elégedett vigyor… igen, ez most már tényleg egy fesztivál.

Na nem a Volt, hisz ami volt, elmúlt, ám új köntösbe öltöztetve visszatért a fesztiválszezon egyik sztárja, és látva a hátizsákos bulinomádok hordáit, jó eséllyel velünk is marad majd. A Lővér Kempingben idén is megvolt minden, ami egy igazán erős kezdéshez kell. Napsütés, fák árnyékából dörömbölő basszusok, és egy olyan ütős line-up, ami a kilencvenes évek klasszikusaitól a Z generáció hajmeresztő újdonságaiig húzott ívet, összekötve fiatalt a… nos, kevésbé fiatallal.

L.L. Junior koncertje például úgy kezdődött, mintha soha nem is ért volna véget, ugyanis az Anima Sound System chillesebb zenei világa után robbanásszerű váltás volt az a startpisztoly eldördülésétől maximumra csavart energialöket, amit az ex-Fekete Vonat-os rapper hozott a színpadra. Nem mindenkinek jön be L.L. Junior muzsikája, én sem vagyok egy kimondott rajongó (kimondatlan sem), de a VIP-sátrak hűvösében támasztva a korlátot és sörözgetve mindenképp elfért a háttérben.

Fogalmam sem volt, hogy mit várjak, de tömeget, üvöltést és csillogó szemű fanokat kaptam, akik együtt énekelték az előadóval azokat a minden bizonnyal ikonikus dalokat. Tetszik vagy sem, az embernek el kell ismernie, hogy Junior már rég nem csak a retró bulik sztárja, valahogy sikerült újrapozicionálnia, és a fiatalabb generációk számára is vonzóvá tennie a zenéjét. Úgy tűnik, hogy a sikerrecept a fesztiválszínpadokon is működik.

Bocs. Timmy Trumpet, én maradok Miles Davisnél. (fotó: SopronFest)

Aztán jött Sisi, és… megállt az idő. Már a Secret Garden felé sodródva is lehetett érezni, hogy itt most valami különleges történik. Kisebb színpad, nagyobb szív – talán így lehetne összefoglalni a koncertet. Sisi nem pusztán fellépett, hanem testben és lélekben is jelen volt, azzal a megdöbbentő közvetlenséggel, ami a rutint még nem ismerő, nyers és kérlelhetetlenül önazonos előadók sajátja. Néha csak pislogtam, ahogy a legnagyobb természetességgel oldja fel egy-egy gesztussal a színpad és a közönség határait, a biztonságiak legnagyobb megrökönyödésére. A hangulat pedig egy ponton túl már nem is egy koncertre, hanem egy nagyon jól sikerült, spontán utcai bulira emlékeztetett.

Ha az egész péntek egy hosszú, lassan felívelő prológus volt, akkor a Bohemian Betyars koncertje volt a kirobbanás, a hegytető, a nagybetűs KONFLIKTUS. A Boldogság színpadon valami olyasmi történt, amire őszintén nem voltam felkészülve. Egy kontrollvesztett, vad rituálé… zene, ami szintje lerántja az emberről a civilizáció vékonyka selyemköntösét. A hangerő őrjítő volt. Nem kellemetlenül, inkább elementárisan, amitől érzed, hogy a belsődben dobog a mélynyomó, ami mintha a egy-egy ütem mentén újraindítaná a tested régi, rozsdás gépezetét, maximális fordulatszámra pörgetve azt.

„Most előre nézek, de múltban járok. Egyedül félek, más ágyában fázok. Lehet, hogy ő is így el van veszve? Vagy jött már más, azt megszerette?”

/Bohemian Betyars – Csavargó/

És pörgött is mindenki: körbe-körbe forgó párok, vadul pogózó félmeztelen tizenévesek, egyensúlyukat vesztett, de vidám egyetemisták az eksztázis határán remegve. Én meg csak álltam, néztem őket, és próbáltam zenétől lüktető határolórácson tétován topogó ujjakkal lekövetni a ifjúság zabolátlan ritmusait.

Pont velem szemben, a színpad előtti egy lány táncolt: zavarba ejtően fiatal volt, ahogy csak a húszévesek tudnak azok lenni, szőkésbarna hajjal, szinte áttetsző bőrrel, magától értetődő és gátlástalan szépséggel, valamint azzal a totális önfeledtséggel, ami már nem fér bele a harmadik X után. Nem keresett tekintetet, nem pózolt, nem akart tetszeni senkinek, csak mozgott, az ujjai hol a levegőt szántották, hol csak a teste kontúrjait követték végig, látható idomok láthatatlan vektorai mentén. Olyan átlényegülve mozgott, hogy muszáj volt rá figyelnem. És ahogy néztem, hirtelen megcsapott valami nyirkos, gyönyörű szomorúság.

Fájdalmas végérvényességgel ébredtem rá, hogy 35 vagyok, és hogy van mögöttem egy egész korszak, lelkiállapot és életérzés, ami már csak emlékként tud visszatérni, sosem élményként. Ott, az őrjöngés határáig feszített pogó szélén, egy pillanatra újra tizennyolc lettem… aztán persze elmúlt a pillanat, és ismét rám szakadt a harmincöt évem minden gondja, fáradtsága. De azt a pillanatot elrakom, oda a többi mellé. Talán pont ezért jók a fesztiválok: nem feltétlenül a részvétel a fontos, hanem hogy van honnan visszatekinteni.

Ahogy az utolsó akkordok is elhaltak, visszasétáltam a nagyszínpadhoz, ahol DESH már teljes gőzzel tolta. Ismerős volt a műsor, és igen, már hallottuk máshol, kicsit máshogy, de lényegében ugyanígy, ám a tömeg valahogy most sem tudott ráunni. Fehérbe öltözött táncosok, konfettiágyú, lángcsóva, provokatív háttérvetítés… ha már nagyszínpad, akkor szóljon nagyot! Persze én fejben még mindig a betyárokkal voltam, nem tudott elkapni a feeling.

Fontolgattam, hogy egy képzeletbeli kalapbillentés kíséretében búcsúzom a soproni éjszakától, de a Parov Stelar marasztalt, és nem is bántam meg. Ha már nosztalgia, legyen electro swing! És még mindig működik, immár húsz éve. Igazi időutazás volt, a tökéletes zárása az estémnek… csak ne lenne ilyen hosszú a gyalogút a Lővér hotelbe! Az enyhén bódult éjjeli filozofálgatás nagyjából olyan szerencsésen vegyül a kivilágítatlan, járda nélküli út mellett való botladozó baktatással, mint olaj a tüzes vízzel.

Szállodai szobában ébredni mindig egy érdekes élmény. Az első pár pillanatban fogalmad sincs, hogy hol vagy és mit keresel ott, nincs meg a hétköznapok megszokott ingerei és a jelen ismerős újdonsága közötti folytonosság. Pár pillanatig a létezés interzónájában lebegsz, aztán ez az egzisztenciális zavarodottság elmúlik, és minden a helyére kerül. Értelmet nyer a szokatlan, illatos levegő, a madárcsicsergés, a fakopáncsok ütemes morzézása a fák törzsén, melyek zöld tengerként morajlanak az ablakod alatt. Lassan lefejted magadtól a súlyos, ropogós szállodai takarót, és lustán elterpeszkedsz az ágyon, bámulva a plafont, és a telefonodra vetett futó pillantás után örömmel konstatálva, hogy még van két órád kicsekkolni, és a tegnapi gyárlátogatáson kapott sörök még mindig ott pihennek a minihűtőben.

Hosszú, iszogatással egybekötött zuhany, szárítkozás az erkélyre kihelyezett műanyagszéken ülve és sört kortyolgatva, majd az ágyon elnyúlva az M1 és a Dikh TV alacsony véralkoholszinten elviselhetetlen délelőtti műsorkínálatának szemezgetése… és sörözés. Láthatjuk, hogy a Heineken komlószagú védőszárnyát fölém terítve éberen őrizte józanságom hiányát, legalábbis ez volt az elképzelés, ugyanis ritkán áll rendelkezésre annyi szesz, hogy a spiccesség bűnébe eshessek, és hát a sör, álljon bármily közel a szívünkhöz, nem épp a hatékonyságáról híres. A két óra gyorsan elpereg, szóval jöhet a csomagolás, és egy hosszú séta a vasútállomásig, ahol már ott állt egy intercity vonat, készen arra, hogy kilőjék velem a Keleti pályaudvar felé.

A SopronFeszt minden bizonnyal engem is visszavár(na) jövőre, már a dátumot is ismerjük, a leghűségesebb városban a pünkösdi hétvégén, 2026. május 22-24-én pörög újra a buli.