Life Takács Norman 2025. 06. 16.

Miniszter úrral ünnepeltük a legnyugatibb magyar sört

Nem minden nap kapsz lehetőséget arra, hogy a magyar sörgyártás szentélyébe látogass. Az idő meleg, a sör hideg, Sopron pedig még mindig hűséges.

Amikor megtudtam, hogy lehetőségem adódik a Soproni sörgyár 130. évfordulójára szervezett gyárlátogatásról írni, rögtön igent mondtam, ugyanis ironikus módon maga a sörgyár jobban foglalkoztatott, mint az orrom előtt mézesmadzagként elhúzott fesztiválbelépő. Nem titok, sosem voltam az a bulizós fajta. Persze a Parov Stelar, Sisi, Bohemian Betyars elég csábító húzónevek, de én általában a hangminőséget és a kényelmet részesítem előnyben a hangerővel és a korlátlan alkoholfogyasztással szemben, legalábbis amikor zenéről van szó.

Mindenesetre megnéztem a Soproni-gyár meglátogatásához elengedhetetlen oktatófilmet, melyből megállapítottam, hogy ez az ipari létesítmény minden bizonnyal a világ legveszélyesebb helye: csúszós lépcsők és folyosók, gyúlékony anyagok a levegőben, üvegszilánkok és fenyegető söröskupakok a padlón, savas és lúgos hatású kemikáliák mindenfelé, valamint előfordulhatnak tűz-, szén-dioxid- és ammóniariadók is! Külön felhívják a figyelmedet, hogy jó koordinációra, gyors reflexekre és tiszta ítélőképességre van szükséged, különben elgázolhatnak a megannyi holt térből előrontó targoncák. Még defibrillátorpontok is vannak, ha esetleg valakit újra kéne éleszteni!

A város jelképe, a soproni Tűztorony. (fotó: SopronFest)

Mondanom sem kell, hogy ez a vidám, royalty free zenei aláfestéssel prezentált filmecske csak tovább fokozta a lelkesedésemet, hisz minek mennél mindenféle élményparkokba, mikor itt is megkaphatod az adrenalinlöketet? Ki tudja, talán még akadálypálya is lesz! A veszély és a sör közelsége mindig is két fontos komponense volt az életemnek, így izgatottan vártam a másnapot.

Viccet félretéve, péntek reggel tehát ott ültem én is a Sopronba tartó kisbuszon, hogy belevessem magam ebbe a kissé szokatlan kalandba. Rápillantva Magyarország térképére hajlamosak vagyunk hallgatni a bennünk élő kisebbségi komplexusos cserediákra, és azt hinni, hogy kis hazánk egy kellemes délutáni jogging keretében körbekocogható, ám amikor 100 km/h sebességgel száguldasz az autópályán, órákig utazva, akkor azért kontextusba kerülnek a dolgok.

Némiképp kitikkadva és elgémberedett tagokkal érkeztünk meg a gyár kapujához, ahol gyorsan be is vezettek minket a sörház hűvösébe: a bejárattal átellenben lévő bárpultnál már ott serénykedtek a kötényes csaposok, azonban még nem eredhetett meg az életadó alkoholos forrás, ugyanis a gyár területére való belépés szigorúan csak a józanság terhe mellett lehetséges, így hát kénytelenek voltunk vízzel hidratálódni.

Mielőtt megkezdhettük volna zarándoklatunkat a hazai sörkészítés templomába, következett még egy rövidke sajtótájékoztató, melyen elsőként Nikos Zois, a Heineken Hungária Zrt. vezérigazgatója szólalt fel, majd őt Farkas Ciprián, Sopron polgármestere követte. Mindketten megtalálták azt az arany középutat a “túlságosan rövid” és “némiképp hosszú” között, miközben kihangsúlyozták a nyilvánosságnak szánt mondanivalót.

„Mindig is fontosnak tartottuk, hogy felelősségteljesen végezzük munkánkat abban a közösségben, ahol működik” – mondta Nikos Zois a tolmácsán keresztül. „Ennek jegyében számos módon támogatjuk a helyi gazdaságot és a beszállítókat, miközben stabil és változatos karrierlehetőségeket kínálunk a régióban élőknek. Emellett szoros kapcsolatot ápolunk a helyi oktatási intézményekkel, és aktívan hozzájárulunk Sopron kulturális és sportéletéhez. A helyi közösségek mellett országos szinten is segítjük a közösségi élményeket nyújtó események, fesztiválok és sportesemények létrejöttét, ezzel erősítve az összetartozás érzését minden olyan közösségben, ahol jelen vagyunk.”

Nagy István agrárminiszter. (fotó: Uniomedia)

Végezetül Nagy István agrárminiszter lépett a színpadra, hogy a magyar agrárium történetének rövidke áttekintése után kiemelje, hogy a kormány milyen nagyra becsüli azt a kapcsolatot, amit a Heineken fenntart a helyi gazdákkal, és továbbra is fontos stratégiai partnert látnak az IPArág hazai szereplőiben, legyenek azok magyarok vagy épp hollandok. Miután Nagy István átadta a jubileumi oklevelet Nikos Zois úrnak, elkezdtük magunkra ölteni láthatósági mellényeinket és acélbetétes bakancsainkat a közelgő sétához.

Sok sör lefolyt azóta a…

1896-ban a Soproni sörfőzde még egy év alatt állított elő annyi sört, amihez ma hozzávetőlegesen 4 napra van szükség. A gyár éves kapacitása egyébként 2-2,3 millió hektoliter. Csak hogy értsük, milyen nagy ez a szám: ha minden egyes magyar állampolgárnak egyenlő arányban adnánk belőle, (beleértve a 18 év alattiakat is), akkor kb. 24 liter, vagyis nagyjából 48 korsó sör jutna fejenként mindenkinek.

A mintegy 45 perces látogatás során két fontosabb helyszínt érintettünk: utazásunk első állomása a főzőház volt, ahol a sörkészítési folyamat ismertetésén túl kis üvegcsékben elhelyezett söralapanyagokat is szagolgathattunk (megkóstolni sajnos nem lehetett őket…), majd egy hosszabb gyaloglás és történeti áttekintés után megérkeztünk a palackozó gyártósor mellé, pontosabban fölé, ugyanis az emeleti “karzat” biztonságából nézhettük, de leginkább hallhattuk azt a roppant hangos előadást, melynek keretében a gyár gigászi fémteste azt a felfoghatatlan mennyiségű üveges sört köpködte ki magából.

-Nem, tisztelt uraim, ez nem egy jurta… (fotó: Uniomedia)

Pár percig csodáltuk ezt az iszonytató ipari precizitást, figyelve az egy-két dolgozót, akik a gépszörnyek groteszk tagjai között mászkálva elvégezték azokat a teendőket, amiket még nem váltott ki az átkos automatika. Az ilyen pillanatokban együtt tudok érezni azokkal a hajdan volt ludditákkal, akik az elszabaduló technológia miatti kétségbeesésükben és haragjukban törni-zúzni kezdtek, de mindhiába: a fejlődést nem lehet megállítani, és bár tény, hogy még van némi felzárkózni valónk a nyugati országokhoz képest, az összkép így is impozáns volt.

Természetesen volt némi hiányérzetem, hisz rövidnek érezem a látogatásunkat, de megértem, hogy öltönyös politikusokkal nem lett volna szerencsés két órán át mászkálni a 40 °C fokos főzőházban, szóval ezzel kapcsolatban elnéző vagyok. Különösen, hogy a túráról visszatérve végre megeredtek a korábban kegyetlen gyakorlatiasságból szárazon tartott sörcsapok, és lehetőségünk volt megkóstolni a 130. évfordulóra készített, limitált kiadású Szűretlen Lagert is. Természetesen csak módjával, elvégre nem azért mentünk oda, hogy… nos, nyilván csak a magam nevében beszélek. Akárhogy is, ez a túra inkább csak egy kedvcsináló volt, nem maga a film, ettől függetlenül azért kifejezetten érdekesnek tartottam. Pont ezért vágytam volna egy mélyrehatóbb vizitre.

Összetartozunk, mint a Soproni és a j̶ó̶ ̶t̶á̶r̶s̶a̶s̶á̶g̶ Heineken! (A szerző fotója)

Miután kaptunk néhány üveg ajándéksört elvitelre, a szervezők beterelték az enyhén illuminált zsurnalisztatársaságot (és engem) a kisbuszba, hogy elszállítsanak minket a a Perkovátz-Házban megrendezett, több mint kétórás interaktív sörkóstoló workshop helyszínére. Itt aztán igyekeztek megtanítani minket a sörkóstolás csínjára és bínjára, miközben olyan kiváló fogásokat szolgáltak fel, mint a feketeerdei sonka sárgadinnyével és salátával, a grillezett lazacfilé pestóval és sült zöldségekkel, vagy épp a cheddar sajtos csirkesteak burgonyakrokettel.

Állítsd feje tetejére a világot!

A Soproni Szűretlen Lager nemcsak egy ital, hanem egy apró szertartás is, ugyanis mielőtt kinyitnánk, a dobozt meg kell fordítani. Ennyi elég, hogy az alján leülepedett élesztő szépen elkeveredjen, és a lager minden aromája a helyére kerüljön. Ez a sör az ízprofilját tekintve egy érzékszervi labirintus. Első kortyra a nyelv hátsó részét finoman megcsapja egy földes, enyhén malátás burok tapintatos, félszeg aromája, majd a korty közepén citrusos árnyalatok sejlenek fel, de nem a harsány lime vagy citrom irányából, inkább egy kicsit megfáradt, szolidabb ízvilágú bergamott, az a fajta, ami egy egész délutánt eltöltött valamely mediterrán piac fás rekeszén pihenve. A lecsengés selymes, enyhén krémes textúrájú: kicsit mintha egy hidegen szűrt IPA-t akarna imitálni, de közben eszébe jut, hogy ez azért mégiscsak egy original magyar sör. Végül ott van az élesztő, az a kis trükk a palack alján, amelyből aztán kibomlik egy diszkrét, de igen határozott élesztő-jelenlét, mintha egy frissen sült kalács köszönne vissza a dobozból! Ha nem forgatod meg előtte, olyan, mintha Beethovenből kihagynád a kilencedik szimfóniát.

Persze megvan a pikantériája annak, hogy a Soproni sörgyár által forgalmazott, kereskedelmi forgalomban kapható dobozos söröket kóstoltunk, és szívesebben láttam volna az asztalunkon olyan helyi, kézműves különlegességeket, melyek laza szállal, de kötődnek a sörgyárhoz, és egyediségükkel is indokolják a szertartásosságot, mellyel elfogyasztottuk őket, de ettől az apróságtól eltekintve egy kiváló és tartalmas élményben volt részem.

A kóstoló után közösen leszállingóztunk a kisbuszhoz, hogy egy rövidke szállodai beauty sleep után elindulhassunk a SopronFestre. Hosszú, hangos, és alkoholtól csatakos éjszakának néztünk elébe, de ez már, ahogy mondani szokták, egy másik történet!