
Recsegő bakelit, bekapott szalag, ceruzával visszatekert kazetta: sokan még ebben nőttünk fel, de a digitális kor gyermekét, a tömörített hangfájlt is keblünkre öleltük gyorsan. Ami még mindig frissnek tűnik, pedig már messze nem jár gyerekcipőben: az mp3 formátum idén, ezen a napon lett harminc éves.
Az mp3 futótűzként terjedt, és szó szerint eggyé vált a zenehallgatással. Lényege az adatvesztéses zenetömörítés, ami a fül tökéletlenségére épít: kiváló minőségű forrásból, például az audio CD-ből a jól hallható frekvenciákat emelik ki, az ezen kívül eső tartományokat lényegében figyelmen kívül hagyják, eltávolítják.
Kidolgozása még az 1980-as években kezdődött a berlini Fraunhofer Intézetben, ahol egy tudóscsoport az Európai Unió által támogatott EUREKA program keretében kísérletezett a zeneszámok minél jobb kódolásával. A munkát támogatta a filmipar képviselői által létrehozott MPEG (Motion Picture Expert Group) is, amely a minél hatékonyabb, a videó-CD és a kábeltévé számára használható videó- és audiotömörítés létrehozását tűzte ki célul.
A szabvány audiokód kidolgozásán négy csoport dolgozott, s 1991-re csak két eljárás maradt, amelyet az MPEG audioszabványként fogadhatott el, ezek a Musicam és az ASPEC elnevezést viselték.
A végső szabványt a Fraunhofer Intézetben dolgozták ki, a Karlheinz Brandenburg vezette csoport Suzanne Vega Tom’s Diner című dalának a capella változatát kódolta újra és újra, mert a kíséret nélküli emberi hang esetén sokkal jobban érezhető volt a kezdeti minőségromlás – ezért nevezik az énekesnőt az mp3 anyjának.
A Fraunhofer Intézet munkatársai 1995. július 14-én az MPEG-1 Audio Layer 3 formátum elnevezésének (amely addig a .bit kiterjesztést viselte) egy belső szavazáson az mp3 kiterjesztést választották. A Fraunhofer az eljárást le is védette, és ez az idők során százmillió eurónál többet jövedelmezett.
A kódoló és dekódoló eljárások, a zenelejátszók megjelenésével az mp3 fájlok robbanásszerűen kezdtek terjedni. A kis mérethez ugyanis viszonylag jó hangminőség társult, a standard 128 bitrátás tömörítés mellett tíz hagyományos CD tartalmát lehetett felírni egyetlen lemezre.
Ahogy az lenni szokott, az átlagemberek tökéletesen átálltak erre a megoldásra, de az igazi zeneimádók egyfajta szükséges rosszként tekintenek erre a formátumra, ami mégis megcsonkítja az eredeti zenedarabokat, és szerintük hallható minőségromlást eredményez. Valahol van ebben igazság, főleg azért, mert az mp3 minősége szabályozható, a nagyobb bitráta jobb minőséget eredményez, de persze a fájl mérete is nagyobb lesz.