„Meg sem mertük kérdezni, mit eszünk”

„A választott röviditalt úgy kellett meginnunk, hogy a benne lévő mumifikálódott lábujj hozzáérjen a szánkhoz. Ez sikerült is, így mindketten kaptunk róla egy helyben kiállított oklevelet” – meséli Evelin, aki így tolta be a kétdecis pohárból a világ talán legbizarrabb piáját Kanadában.

Jól olvastad, az a feketés valami a pohárban egy mumifikált emberi lábujj, ami konkrétan hozzáér a magyar lány szájához.

A hülye whiskey-ital 1973 óta létezik, azóta újabb és újabb emberi lábujjakat kénytelen beszerezni a kanadai Yukonban lévő Dawson City Downtown Hotel tulajdonosa, ugyanis a híres pia miatt hozzájuk özönlő turisták némelyike izgalmában lenyeli a párlatot még különlegesebbé tévő „betétet”. Egy ilyen bakiért 2500 dollárt számláznak ki azonnal, de arra is volt példa a lábujjas koktél történetében, hogy ellopták az emberi testrészt.

Szerencsére vannak felajánlók, pár éve egy – a sérülései ellenére – roppant vicces kedvű ultrafutó segítette ki őket. A 480 kilométeres versenyen lefagyott három lábujja, melyeket a helyi kórházban amputáltak. Ekkor mutatott neki egy videót az ápolónője a Sourtoe Cocktail (savanyítottlábujj-koktél) kihívásról, mire a férfi felajánlotta mindhárom levágott lábujját.

Bennem is felmerül a kérdés az ápolónő és a szálloda kapcsolatáról, nem is beszélve az éppen a környéken szervezett lábujjfagyasztó ultramaratonról, de hagyjuk ezt a 480 kilométeres mellékszálat, ugyanis Evelin és Feri 70 ezret teljesítettek. Ennek a cikknek a magyar pár a főszereplője, valamint az utazásaik alatt megkóstolt ételek és italok.

Ugyan bejárták korábban Ázsiát is, ebben a cikkünkben a 2022 áprilisától mostanáig tartó – Alaszkától Argentína déli csücskéig húzódó – pánamerikai gasztrokalandozásaikról mesélnek (csak egy apró kitérőt teszünk majd közben).

Ehhez a gigantikus kalandhoz remek alaphangulatot adott a Sourtoe Cocktail. A „csókot” igazoló oklevél sorszámából következtetve hatalmas biznisz a furcsa ötlet, Evelin papírja szerint ő volt a 98 130., aki lábujjérintéssel ivott a whiskey-ből.

Innentől jöhet bármi, gondolhatta a szakmája szerint marketinges lány és a jogászfiú, ám az orruk előtt kifogott alaszkai lazacot, a kanadai homárszendvicset és a bölénysteaket leszámítva a kontinens tetejének étlapja kissé csalódást okozott számukra.

Ez a bölénysült azért elég jól mutat szerintem. “Jó volt kipróbálni, de nagyon nehéz étel. Whitehorse-ban ettük, ami az utolsó nagyváros észak felé haladva. Finom volt, de nem lett a kedvencünk.”

„Van egy gyorsétterem-lánc az USA-ban, amely az ötvenes évek hangulatát próbálja visszaadni. A személyzet ruhája is ezt tükrözi, kis fehér sapkákat viselnek, és nem a gyorséttermeknél megszokott ízek vannak, hanem tényleg ízletes és friss zöldségeket tartalmazó hamburgereket kínálnak. In-and-out Burger a neve az étteremláncnak. Ezeket leszámítva, mi úgy találtuk, hogy Észak-Amerikában siralmas a gasztronómia. Ebből a szempontból nagyon vártuk már hogy Latin-Amerikába érjünk majd egyszer.”

Viva Mexico!

Egyből tapasztalták, hogy Mexikóban nagyon más a helyzet, a tacók mindenféle formáját kipróbálták, kedvencük a Taco al Pastor volt.

– mondja Feri. „Délebbre, Oaxaca régióban inkább a mezcal a hagyományos ital. Sokkal lágyabb, könnyebben fogyasztható. Itt csöppentünk bele egy születésnapi partiba, ahol hajnalig táncoltunk a helyiekkel.”

Baja félszigetén a margarita a kötelező koktél, így rakták le a magyar pár elé. Érdemes egy pillantást vetni az asztalba faragott évszámra is.

Bár sosem pecázik, Oaxaca partjainál Feri elment egy félnapos horgászatra. „Tonhalat és mahi-mahit céloztunk be, miközben bálnák úsztak a csónak közelében. Rengeteg halat fogtunk, és a mahi-mahit pont nekem sikerült kifogni.”

„Több napig ettük a fogást.”

Oaxaca régióban és attól délre a tlayuda a tradicionális étel, ami szintén nagyon ízlett nekik. 

„A tacóval ellentétben – amely nagyrészt puha tortillát tartalmazott mindenütt, ahol ettünk -, ez egy ropogósra pirított és nem összehajtott tortillával készül, feltétként pedig mindenféle húsok, zöldségek és sajt került rá.”

Ez pedig egy átlagos – vagyis csodás – taco. A bal oldali az al Pastor sertéshússal és ananásszal.

Amennyiben esetleg valakinek soványka lenne ez így, a vendéget szeretik jóllakatni errefelé. Oaxaca régióban például ilyen kis snacktálakat szolgálnak fel addig, amíg készül a vendég által rendelt főétel.

Evelinék nem tudják, milyen bogár volt a tálban. “A legtöbb étteremben kérés nélkül azonnal hoznak egy ilyen kis tálat ezen a környéken. Olyan, mint amikor Olaszországban kapsz rendelés előtt egy kis kenyeret és olívaolajat.”

Kávé Kolumbiában, koka Bolíviában

„Mexikó után Közép-Amerika kicsit csalódás volt gasztronómiai szempontból, de talán azért, mert a mexikói ételek nagyon magasra tették a mércét. Hasonlóan jártunk a korábbi utunkon Kínával kapcsolatban. De ott szerencsére Laosz után Thaiföld elég hamar jött, ahol szintén hihetetlen jókat ettünk, és kukacokat, lárvákat is megkóstoltunk” – mesélik, és kivételként hadd rakjunk be ide egy ázsiai képet, habár ez a cikk most a pánamerikai túrájukról szól.

De ami finom, az finom. Ráadásul valódi kihívásnak tűnik a magyar gyomor számára ez az étel.

Latin-Amerikához visszatérve: Evelinék Kolumbiában ették a legfinomabb desszertet. A milhoja gyakorlatilag a kontinens krémese. Istenien fest, a világjáráshoz pedig kell a kalória.

Két alapélelmiszer mindenhol van, kenyér és kávé, ezekből hol találkoztatok a legfinomabbakkal? – kérdezem őket. Evelin szerint Észak-Amerika ezen a téren is csalódás, mindenfelé csak unalmas toastkenyerek vannak, kovászosakat készítő pékségekkel inkább Dél-Amerikában találkoztak.

Nem meglepő módon a kávé is Kolumbiában volt az igazi, ahol egy szervezett túrát is teljesítettek egy kávéfarmon, amelynek evidens módon a kóstolás is része volt. „Finom, de számunkra kissé savanykás-gyümölcsös volt az íze, hozzánk közelebb áll a sötétebb pörkölésű, kesernyésebb kávéíz.”

Kolumbiában érdekes és kellemes meglepetésként érték őket az árak. „Két-három dollárért kétfogásos menüt tudtunk enni ebédre szinte mindenütt az országban, amelyhez mindig járt egy kancsó cukorrépalé is.”

„Bolíviában kipróbáltam a kokalevelet” – vált országot és rágnivalót egyszerre Feri. „Természetesen ebben a formájában nincs köze a drogokhoz, és nagyon segít a fáradság, illetve a magassági betegség megelőzésében.”

Maguk is rengeteget sütöttek és főztek végig az út alatt, az Ivecójuk oldalán tökéletesen mutat a világot járt konyhájuk. Főleg Evelin használta, Feri nagyon dicséri a párját. „Hihetetlenül jól főz. Én maximum csak reggeli készítésre vagy grillezésre vállalkoztam az út alatt.”

Bolívia nem csak a fáradtságűző csodalevelek miatt maradt emlékezetes a számukra. Dél-Amerika szinte minden államáról beugrik valami az átlagmagyarnak, de ez a tengerpart nélkül maradt ország mintha szürke folt lenne mifelénk, holott a Wikipédia is “a legek országaként” emlegeti.

Itt található a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, a Titicaca-tó. Itt terpeszkedik el a Föld legkiterjedtebb sósivataga, a Salar de Uyuni. Itt él Dél-Amerika legnagyobb indián őslakossága, gyakorlatilag a népesség zöme indián. És ez a kontinens talán legszegényebb országa – na, itt volt szerencséjük Evelinéknek egy felejthetetlen ételhez is.

Ez persze csak személyes vélemény. Egy kis műanyagszékes étterem volt, a poros Uyuni városban, és a mai napig szerintem a legfinomabb steaket ott ettük a Laguna-útra való indulásunk előtt.”

A perui tenegerimalac-sült nem jött be, de Chile és Argentína steakjei világbajnokok

„Peruban a Lomo Saltado volt a megkerülhetetlen fogás, ami ízvilágban nagyon hasonlított a boliviai pique machóra” – sorolja Feri, én meg nem győzök közben puskázni, hogy miről beszél.

Előbbi némi kínai beütésű hagyományos perui étel, ránézésre egy Balaton-parti teraszon sem lenne tájidegen, az íze azért más, mint a fagyasztóból elhasznált olajba dobott húsoké. Fűszeres ecetben és szójaszószban pácolt szűzérméket sütnek, lilahagymával, zöldségekkel és rizzsel tálalják.

Ezzel ellentétben totálisan idegen számunkra a másik nemzeti ínyencségük, fontos, amit most írok: kisállatbarátok csukott szemmel ugorjanak át gyorsan némi szöveget és egy képet.

Egyikőnk sem találta különlegesnek az ízét, és élményre sem jó látvány egy kiterített tengerimalac a tányéron.”

Chilében és Argentinában volt mivel leöblíteni a kis cukiságot, mesélik, jobbnál jobb vörösborok kerültek eléjük „hihetetlenül jó steakekkel párosítva. Ezen a részen azonban nemcsak a steak, hanem az empanada is felejthetetlen. Sokféle töltelékkel készítik: marha, csirke, van sonkás-sajtos és zöldséges is.”

„Dél-Amerikában talán az egyik legfelejthetetlenebb gasztronómiai élményünk az volt, amikor Chiloe szigetén meglátogattunk egy osztrigafarmot.”

„Nemcsak osztrigát tudtunk kóstolni néhány fillérért, de mindenféle csigákat is kipróbálhattunk, amiknek még a nevét sem mertük megkérdezni” – mondja Feri.

Evelein azzal a tapasztalattal egészíti ki párját, hogy „a legjobb ételeket mindig valamilyen kis helyi étteremben, utcán, vagy egy út menti étkezdében ettük az egész világon.”

Ez a leendő világutazóknak szánt tanács tökéletes végszó lenne, azonban mint többször beszélgetésünk alatt, Ferinek most is beugrik még egy élmény.

„Majdnem elfelejtettük, az egész út alatt talán az egyik legfinomabb, amit ettünk, az az út végén, Ushuaiában került a tányérunkra. Itt ettünk hatalmas patagóniai királyrákot, ami természetesen az észak-amerikai vagy európai árak töredékéért volt elérhető.

Átszámítva 10 ezer forintért ígéretes fogásnak tűnik Magyarországról is. 

Inkább ez a szörny, mint a tengerimalac, nem igaz?