Magyar szemmel az amerikai dollár maga is érdekesség, ritkán fordul meg az átlagember kezében. Én magam is őrzök egy darab dollárt szerencsepénzként a tárcámban, amit még Las Vegasból sikerült megmenteni az utolsó félkarú rablótól.
Persze az átlag amerikai polgár csak zsebre gyűri a rongyos zöldhasút, az aprót meg alig tartják számon, pedig ezek között is akad érdekesség, például a vörös negyeddolláros. Ritkán kerül elő, de érdemes megemlíteni a történetét, ami mögött egy praktikus felhasználási mód húzódik, meg persze jó néhány városi legenda.
Az egyik felhasználási módot az apróval üzemelő gépeket (fizetős telefonok, kávé automaták, mosodai gépek) javító szakikhoz kötik. Eszerint a vörös érmék tesztpénzként kerültek felhasználásra: amikor végzett a szerelő, ezzel mutatta meg, hogy műküdik a szerkezet, és nem a már gyűjtőben lévő pénzekből nyúlta le a bemutatáshoz szánt darabot.
Hasonló módon használták fel a kocsmák, bárok tulajdonosai a vörösre festett pénzeket, amikor laposodott a hangulat, és senki sem dobott érmét a zenegépbe, akkor a saját készletüket használták fel a zene beindításához, majd amikor megtelt a tároló, akkor a privát, saját negyeddollárosaikat külön kivették.
Leginkább viszont a nyolcvanas-kilencvenes évek játéktermeiben fordultak elő. Abban a világban, ahol állandóan pörgött a Pac-Man, a Donkey Kong, és a Galaga, űrcsaták zaja mellett pedig megfért a két oldalról rúgott flippergép is. Ezek a kacifántosan bonyolult gépek imádták elnyelni a működtetéshez használt negyeddollárost, és mivel a panaszos vendégnek mindig igaza van, ilyenkor a hely alkalmazottja a vörös készletből egyet kivéve tette próbára a gépet. Ha elindult, mindenki boldog volt, ha ezzel sem sikerült, akkor kikerült a “rossz, ne használd” tábla.
Tehát a vörösre festett érmék a ház pénzeként működtek, nem könyvelték el bevételként, így fantompénzként forogtak a rendszerben, a színt pedig talán magyarázni sem kell: a tartály ürítésekor az ezüst színű érmék tengerében a vöröst volt a legkönnyebb kiszúrni.