Tökéletes helyettesek: csukott szemmel szinte az igazi

Harminc éve még csak elszórtan léteztek tribute-zenekarok Magyarországon, ma már viszont szinte saját színteret képeznek.  Első pillantásra úgy tűnhet, több tribute-koncert van manapság, mint valaha, de ez nem teljesen stimmel. A feldolgozásokat játszó zenekarok legjobb hazai korszaka a 2010-es évek második felére esett, és akár tovább is tarthatott volna, de aztán jött a Covid, ami – többek között – a szórakoztatóiparnak is alaposan betett.

Ettől függetlenül manapság megint egyre többen járnak tribute-koncertekre, aminek több oka is lehet: előfordul, hogy egy adott sztárzenekar már feloszlott, vagy ha még létezik, elkerüli Magyarországot, illetve ha mégis idelátogat, sokan kihagyják a fellépésüket a magas jegyárak miatt. Számukra egy jó tribute-együttes kellően tudja pótolni az élményt, és a tendenciák azt mutatják, hogy folyamatos az utánpótlás a színvonalas produkciókból. Zenészekkel és menedzserekkel néztünk körbe a hazai piacon – többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy mitől és hogyan tud működőképes lenni egy jó tribute-zenekar.

A hazai tribute őskora

Lényegében minden újonnan alakult zenekar először feldolgozásokat kezd el játszani a próbateremben, és ezeket sokszor még a színpadra is magával viszi – a hatvanas évek első felében az első hazai rockzenekarok (köztük a Metró, az Illés, az Omega, a Hungária) is eleinte sok külföldi klasszikust adott elő a színpadon. A tribute zenekarok többsége eleve tribute zenekarként alakul, de van ellenpélda is.

„A 2000-es évek elején volt egy együttesem, saját szerzeményeink voltak, gitárpopos dalokat játszottunk”, meséli Hoffmann György, a BlackBirds dobosa. „Elmentünk egy kiadóhoz, ahol azt mondta a menedzser, hogy tegyünk le pár milliót az asztalra, aztán majd lehet belőlünk valami. Azt is javasolta, hogy írjunk közérthetőbb, egyszerűbb szövegeket, meg hogy hanyagoljuk a gitárokat. Mi ezt köszöntük szépen, kiábrándultunk az egészből, és nemsokára fel is oszlottunk. Én viszont szerettem volna zenélni, feladtam hirdetést a Pesti Estben, és rábukkantam egy zenekarra, amelyik meg pont dobost keresett. Nekik is hasonlóan negatív tapasztalataik voltak a hazai lemeziparral kapcsolatban, és aztán együtt úgy döntöttünk, hogy hagyjuk a fenébe a saját szerzeményeket. Mindegyikünk nagy Beatles-rajongó volt, és elhatároztuk, hogy az ő dalaikat fogjuk játszani. Így jött létre a BlackBirds.”

Kép: Facebook.com/blackbirds.hu

Arra is van példa, hogy egy tribute-csapat eleinte másra specializálódik, de aztán úgymond példaképet vált. A Pink Floydra szakosodott Keep Floyding tagjai eredetileg Deep Purple-dalokat szerettek volna játszani, de a megfelelő vokalista megtalálása túl nagy falatnak bizonyult számukra, és miután együtt megnézték a Pulse koncertvideót, illetve egy szigetes vetítésen a Live At Pompeiit, átálltak a Floydra. Mindez a kilencvenes évek végén történt, amikor még nagyon kevés „tisztelgő” zenekar volt a magyar színtéren, és a tribute kifejezés sem volt elterjedt hazai berkekben.

A Pokolgépből ismert Rudán Joe nevével fémjelzett Coda volt az egyik, ha nem a legelső hazai tribute csapat – ők a Led Zeppelin életművét vitték színpadra, bár később írtak saját dalokat, és még lemezük is megjelent. Szintén az úttörők közé tartozik az 1995-ben alakult Kiss Forever Band, melynek vezetője, Váry Zoltán a következőképp emlékszik vissza az indulásra: „Mindig is óriási Kiss-fanatikus voltam, és 1994-ben kimentem Bécsbe egy rajongói találkozóra. Ott fellépett egy Dressed To Kiss névre hallgató olasz tribute csapat, és sajnos nagyon gyengék voltak. Arra gondoltam, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni, és hazatérve belefogtam egy saját zenekar összerakásába.”

Mit játsszunk?

A tribute-zenekarok tagjainak nagy része ezt zeneileg „főállásban” csinálja, de van példa az ellentétjére is. Poniklo Imre a mai napig létező és alkotó Amber Smith énekes-gitárosaként lett ismert, és csak később, amolyan hobbi jelleggel kezdett el tribute-ozni:

„Annak idején már az Amberrel is játszottunk feldolgozásokat koncerteken. Olyan előadóktól adtunk elő néha egy-egy dalt, mint a Talk Talk, Tom Petty, a Pet Shop Boys, a Led Zeppelin, sőt egyszer poénból még a Bros-féle When Will I Be Famous-t is elnyomtuk. A 2000-es évek közepén / második felében lett egy nagy David Bowie-korszakom, ami odáig fajult, hogy még egy tribute zenekart is tető alá hoztam The Starmans néven.”

„Ez a 2010-es évek közepéig létezett, a legutolsó időszakban már nélkülem csinálták a többiek, aztán 2016-ban, Bowie halála után tartottunk egy zenekarnév nélküli emlékestet az A38 Hajón. Egy évvel később ezt megismételtük, és azóta Bowie & friends névre keresztelt programmal adunk évente egy koncertet. Ezeken az eseményeken nem csak Bowie dalait játsszuk el, hanem olyan zenészekét, akik dolgoztak együtt vele: többek között Lou Reed, Iggy Pop és John Lennon szerzeményeit is műsorra tűztük már.”

Minél nagyobb az életmű, annál jobban tudja variálni a programját egy adott tribute zenekar. A kezdetek kezdetén a BlackBirds sok esetben Paul McCartney szólóturnéihoz nyúlt ihletért, hiszen a Beatles az utolsó 5-6 lemezét már nem állította színpadra. „Magyarországon a Mindhalálig Beatles című színdarabban játszottak Beatles dalokat Mikó Istvánék, illetve volt még a Beathoven nevű csapat, akik magyarra fordított dalszövegeket énekeltek”, emlékszik vissza Hoffmann György. „Ők aztán kimentek vendéglátózni Mallorcára, ahol már angolul adták elő a slágereket. Mi is kaptunk egy ilyen lehetőséget, és a 2005-ös szezonban közel 150 koncertet adtunk Mallorcán éttermekben, bárokban, zömében angol és német turistáknak. Majdnem minden nap játszottunk, ez volt a mi Hamburgunk. Anyagilag csak akkor érte volna meg, ha még egy évadra kimegyünk, így viszont az elején belefektetett pénz nem nagyon térült meg. De nem baj, hogy így alakult, mert legalább alaposan összeszoktunk – itthon 3-4 évnyi koncertezéssel tudtuk volna megszerezni azt a rutint, amit kint fél év alatt összeszedtünk.”

A Keep Floyding zenészei sok különböző programot össze tudnak állítani a Pink Floyd több évtizedes munkásságából, ráadásul néha még a tagok szólóprodukcióiból is szemezgetnek. „Vannak az eredeti Pink Floyd stúdiólemezek, aztán a koncertlemezek és videók, illetve a tagok szólóturnéi is inspirációul szolgálnak”, sorolja Goldschmidt Gábor énekes-gitáros. „Ezekből tudunk választani, variálhatjuk őket, és aztán egy adott dalból kialakul egy Keep Floyding verzió, sokszor egy lassú evolúció során”.

Kép: Facebook.com/BudSpencer.TerenceHill.emlekzenekar

Szintén nem a dalszelektálást tartja a legnagyobb kihívásnak a Bud Spencer & Terence Hill Emlékzenekart vezető Tóth Gyula, aki nem mellesleg a De Facto nevű metalzenekar frontembere, és még egy VHS-múzeumot is vezet: „Nekem az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy olyan zenészeket találjak, akik több stílusban is járatosak. Ha meghallgatod a Spencer-Hill filmek zenéit, azok sok különböző műfajt képviselnek – van köztük pop, rock, bossa nova, reggae, diszkó, jazz. Ezek a dalok csak első hallásra tűnnek egyszerűnek, de valójában nem azok. Ráadásul az eredeti előadók annak idején soha nem játszották őket koncerteken, legfeljebb csak tévéműsorokban, playbackelve.”

Gyula első körben egy zenésztársával elkezdte leszedni az alapokat, de ez nagyon hosszas procedúrának bizonyult, ráadásul kénytelenek voltak beszerezni hozzájuk az eredeti analóg szintetizátorokat. A Bud Spencer & Terence Hill Emlékzenekar koncertjein pár dolog HD sávról szól, ami ma már széles körben bevett módszer: így pl. nem kell külön gázsi egy vonószenekarnak, és könnyebben meg lehet oldani, ha mondjuk csak egy-két dalban szólal meg szaxofon.

Hasonlítsunk vagy ne?

Felmerül, hogy mitől tud hiteles lenni egy tribute-csapat. Van, aki szerint elég, ha a zenészek hitelesen adják vissza az anyazenekar dalait, ugyanakkor sok olyan együttest látni, amely az eredeti imidzset is igyekszik színpadra állítani. „Szerintem nem baj, ha egy tribute zenekar tagjai kinézet szempontjából nem hasonlítanak az eredetiekre”, jegyzi meg Kovács Péter, a számos zenekart magába tömörítő és tematikus fesztiválokat is szervező Tribute Maffia menedzsere.

„A Scary Guyz[nyitóképünkön] tagjai nem feltétlenül néznek ki úgy, mint a Metallica zenészei, ráadásul náluk a basszusgitáros énekel, mert neki van James Hetfield-es hangja. Ugyanez a helyzet a Kornra szakosodott együttesünknél, a gRainnél, ahol a frontember egyáltalán nem hasonlít Jonathan Davisre.”

Kép: Facebook.com/korntribute

Váry Zoltán hasonlóképp vélekedik – ő a Gold Record tribute-os divíziójáért felelős menedzsereként szintén nem tartja ezt annyira fontosnak: „A Hungarian Rhapsody nevű Queen bandánkban a gitáros fizimiskája köszönőviszonyban sincs Brian May kinézetével, de nincs ezzel semmi gond; a lényeg, hogy jól gitározzon. A ZZ Copyban a két gitáros viszont hozza a szakállas imidzset – tény, hogy igazi arcszőrzete csak egyiküknek van, a másik meg koncertek előtt magára illeszti a műszakállt. Ami a Kiss Forever Bandet illeti, azzal szerencsénk van, mert nálunk a tagok egész jól hasonlítanak az eredetiekre. Én Paul Stanley ’szerepét alakítom’, és hozzá hasonlóan tudom kamatoztatni a színpadon a szőrös mellkasomat.”

Kép: Facebook.com/KISSForeverBandOfficial

Arra is van példa, hogy valaki egy idő után fokozatosan eltávolodik az eredeti előadó színpadi megjelenésétől. A Bowie & friends esteken rendszeresen fellépő kanadai énekes, Robert Robson évekkel ezelőtt Dél-Koreában alapított nemzetközi tribute-bandát Reality Tourists, majd Diamond Dogs néven, és akkor még igyekezett olyan frizurát, jelmezt, sminket viselni, mint David Bowie a hetvenes években, nem beszélve a színpadi gesztusokról. Miután Magyarországra költözött, beszállt a Starmansbe, volt egy rövid életű projektje Bowie Keeps Swinging néven, majd következett a Bowie & friends.

„Úgy érzékeltem, hogy errefelé kevésbé vevők az emberek egy imitátorra”, meséli Robert, „másrészt a régi dolgaim ma már kicsit kevésbé tűnnek vállalhatónak. Ideköltözve úgy döntöttem, hogy elég, ha szimplán a dalok minél hitelesebb eléneklésére törekszem. Ráadásul azt vettem észre magamon, hogy az utóbbi időben egyre jobban tetszik David késői, „természetes” színpadi figurája, amit a Heathen és a Reality turnékon láthattunk tőle 2002 és 2004 között. Ezeken a koncerteken jó formában volt, sokat viccelődött a dalok között és láthatóan remekül érezte magát. Számomra a nagy kihívás az volt, hogy a halála után is énekeljem a dalait. Eleinte úgy voltam vele, hogy abbahagyom, de aztán másképp döntöttem. Az viszont biztos, hogy teljesen más érzelmi állapotban éneklem a szerzeményeit, mióta nincs közöttünk.”

Kép: Facebook.com/keepfloyding

A Keep Floyding tagjainak könnyű dolga van, mert a Pink Floyd zenészeinek szándékos antiimidzse miatt ők nyugodtan viselhetnek hétköznapi ruhát a színpadon. A BlackBirds koncertjein viszont gyakori showelem a Bors őrmesteres jelmez, de ha inkább a zenekar korai dalai kerülnek bemutatásra, akkor a tagok sötét zakót és inget-nyakkendőt, esetleg garbót viselnek. „Fontos, hogy egy Beatles tribute zenekar jól nézzen ki a színpadon”, osztja meg velünk gondolatait Hoffmann György. „Persze, a legfontosabb, hogy kellő alázattal és tisztességesen játsszák el a dalokat, de nem árt, ha ügyelnek a színpadi megjelenésükre is – kevés olyan együttest láttam eddig, amelyik az összes ilyen kritériumnak megfelelt. Persze ezt is túl lehet tolni: vannak, akik műbajuszt, műszakállt, műpajeszt, sőt, műorrot ragasztanak, meg parókát viselnek.”

Nincsenek könnyű helyzetben a Bud Spencer & Terence Hill Emlékzenekar tagjai, hiszen a dalaik eredeti előadóira felesleges hasonlítaniuk, viszont mégis fontos, hogy bizonyos showelemek emlékeztessék a koncertlátogatókat az eredeti filmekre. „Ha van rá idő és lehetőség, egy kicsit berendezem a színpadot, például kihelyezek Puffin lekváros dobozokat”, avat be minket a kulisszatitkokba Tóth Gyula zenekarvezető. „Van egy színpadi intrónk, amit Terence Hill szinkronhangjával, Ujréti Lászlóval mondattam fel, és a közönséget ilyenkor egy színpadi vetítés is felkészíti arra, hogy mi vár rá az elkövetkező másfél órában.”

Kép: Facebook.com/BudSpencer.TerenceHill.emlekzenekar/

A hiteles zenei produkció mellett Gyula óriási energiát fektetett a színpadi jelmezek reprodukálásába is. A koncerteken a különböző filmes karakterek ruháit öltik fel a tagok, és a minél életszerűbb megjelenés érdekében Gyulának sikerült felvennie a kapcsolatot a Spencer-Hill filmek jelmeztervezőjével, Franco Carrettivel, aki Floridában a mai napig üzemeltet egy jelmezboltot.

A legnagyobb nehézséget Charlie Firpo hawaii ingje jelentette, ugyanis mint kiderült, az És megint dühbe jövünk című vígjátékban látható ruhadarabot konkrétan a filmhez készíttette Carretti valamilyen függönyanyagból. Az ugyanebben a produkcióban felbukkanó Suzanne nővér öltözéke is komoly fejtörést okozott, ugyanis a karakter olyan ruhát viselt, amit egy akkor, tehát a hetvenes évek végén megszűnőben lévő apácarend tagjai hordtak Amerikában. Gyulának ezt is reprodukáltatnia kellett itthon, és harmadik nekifutásra már megfelelő apácaruhát készített számára egy hazai varrónő. Szintén nem kis kihívásnak bizonyult Bud Spencer katonai ingje a Kincs ami nincs című filmből, nemrég pedig Gyulának az eBay-ről sikerült egy ugyanolyan eredeti autentikus inget beszereznie kiváló állapotban, amit Terence Hill viselt Johnny Firpóként.

Nem lehet megunni

Egy jó tribute-zenekar külföldre is tud menni koncertezni, bár kint már szűkösebbek a lehetőségek, hiszen főleg a nyugati országokban számos hasonló produkció üzemel. Ettől függetlenül a BlackBirds már koncertezett nagy sikerrel angliai Beatles fesztiválokon, és a Tribute Maffia zenekarai is túl vannak jó pár külföldi koncerten. „Főleg Németországba, Ausztriába, Csehországba, Szlovéniába, Horvátországba, Szlovákiába járnak az együtteseink”, sorolja Kovács Péter.

„A Korn tribute-unk hiába világszínvonalú; ott az jelent akadályt, hogy még maga a Korn is aktívan turnézik. Szintén elképesztően jó a Panterát feldolgozó Vulgar Display Of Cover nevű csapatunk, melynek gitárosa, Vörös Attila ott volt a 10 legesélyesebb jelölt között az újjáalakuló Pantera gitárosi posztjára, de aztán a nemzetközileg jóval ismertebb Zakk Wylde lett a végső befutó. Ami szerintem most nemzetközileg is abszolút kompatibilis produkciónk, az Anett & Livi, akik egy zongoristával, Radó Édennel kiegészülve System Of A Down dalokat játszanak el akusztikus hangszereléssel.”

Kép: Facebook.com/vdocpantera

„A mi legnagyobb sikerünk a Kiss Forever Banddel egy második helyezés volt egy nemzetközi versenyen 2012-ben”, meséli büszkén Váry Zoltán. „200 másik Kiss tribute-csapattal indultunk el a megmérettetésen, és a Las Vegas-i döntőben sikerült megszereznünk az ezüstérmet. A Kiss gitárosa, Tommy Thayer zsűrizett minket. Több Kiss-taggal is jó kapcsolatot ápolunk: zenéltünk már Eric Singerrel és Bruce Kulickkal – egyedül Paul Stanley volt távolságtartó, ő kevésbé foglalkozik a tribute-cuccokkal. Ettől függetlenül amikor tavaly volt a búcsúturnéjuk, a drezdai koncertjük előtt bemehettünk hozzájuk a backstage-be, és készült rólunk egy közös zenekari fotó, sminkben, jelmezben.”

Kép: Facebook.com/KISSForeverBandOfficial

„A budapesti koncert előtt volt lehetőségem beszélgetni Gene Simonsszal, és megmutattam neki a könyvemet, amit a Kissről, illetve a Kiss Forever Bandről írtam. Felvonta a szemöldökét, és megjegyezte, hogy felhasználtuk a logójukat, úgyhogy majd beszélnünk kell a jogdíjakról. Elkezdtem hebegni-habogni, hogy mi pont emiatt direkt megváltoztattuk egy kicsit a logót, de szerencsére pont ekkor toppant be néhány igencsak csinos fiatal csaj az öltözőbe, és innentől Gene számára megszűnt a külvilág, én meg gyorsan kisomfordáltam a könyvvel.”

Kérdés, hogy egy tribute zenekar tagjai unják-e már az eredeti dalokat, és hogy képesek-e még kedvtelésből meghallgatni az albumokat. Hoffmann György és Goldschmidt Gábor is szívesen tesz fel otthon Beatles-, illetve Pink Floyd-lemezt, és Poniklo Imre is azért szervez kevesebb Bowie-emlékestet, hogy ne unjon bele a klasszikusokba. A másik kérdés, hogy miért szeretnek az emberek tribute koncertre járni, mit ad nekik egy ilyen buli. Nyilván többféle válasz létezik, de az biztos, hogy a tribute valahol középutat jelent egy nehezen elérhető eredeti előadó koncertje, illetve az otthoni zenehallgatás között.

Kép: Facebook.com/hungarianrhapsodyband

Tóth Gyula szerint a tribute-produkciókban az a jó, hogy az emberek már ismerik a dalokat, ezért nem kell megismertetni, megszerettetni őket velük – ha a zenészek jól adják elő a slágereket, az emberek elégedetten távoznak. Ha rossz a tribute, az szerinte még kellemetlenebb, mintha a saját dalaival bukna az ember, és a paródia csapdáit is nehéz kikerülni. Számára a Spencer-Hill filmzenék kiszakadást jelentenek a hétköznapokból, és mindig örömmel hallja, amikor koncert után egy néző azt mondja neki, hogy „másfél órára visszahoztátok a gyerekkoromat!”

Hasonlóképp vélekedik Goldschmidt Gábor is: „Én akkor örülök a legjobban, ha azt hallom valakitől, hogy nem Pink Floyd tribute-on volt, hanem Keep Floydingon.” A legtalálóbban viszont Kovács Péter fogalmaz: „Akkor jó egy tribute produkció, ha a koncert másnapján dúdolod az eredeti zenekar dalait.”

Ami pedig a tribute-színtér jövőjét illeti, annak kapcsán nem nehéz egyetérteni Váry Zoltán jóslatával: „Mivel fokozatosan öregednek és szűnnek meg az anyazenekarok, ezért biztos vagyok benne, hogy a tribute együttesek szerepe fokozatosan megnő.”