Így készülnek a szamurájkardok a Bakony lábánál

Van az a Buddha, aki felmegy a hegyre, megvilágosodik, majd visszatér az emberekhez, hogy a szakrális szférára nyíló ajtót a világi ember előtt is résnyire kinyissa, és van, aki fennmarad a hegyen, hogy szélesre tárva az ajtót, szellemben át is lépjen a küszöbön. Kovács András kardkovács mester valahol eközött a két őskép között létezik: a hegy lábánál épített magának otthont, szentélyt és műhelyt, ahová csak a szerencsés kevesek számára enged bebocsátást. Szerencsére én vagyok annyira kevés, hogy meghívjon magához.

Egy álmos decemberi délelőtt felkerekedtem hát, hogy a tömegközlekedés erejével leküzdjem Budapestet a festői Kincsesbánya nevű településtől elválasztó 53 kilométeres, magyar viszonylatban kozmikus távot, mely eleinte csak egy normális, 3 és fél órás utazásnak indult, ám miután a nap folyamán leesett nagyjából másfél milliméternyi hó, amin a MÁV és a Volán egyszerre esett hasra, a visszaút már olyan öt óra hosszúságúra nyúlt. Nem baj, aki van olyan merész, hogy ilyen ítéletidőben az utazás úri hóbortjának hódoljon, az meg is érdemli, hogy másfél órát fagyoskodjon egy buszmegállóban. Mindenesetre lezötyögtem Kovács Andráshoz, aki médiamunkásokkal szemben méltatlan tisztelettel fogadott otthonában. Az igen impozáns kiállítótermében ültünk le beszélgetni a japán kultúráról, kardkészítésről, és az elérhetetlen tökéletesség megközelítéséről.

A kardok szentélye, kanapéval (A szerző fotója)

Gondolom, senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy mi az a katana, hisz a szamurájok legendás fegyvere olyan ikonikus jelképe lett a japán kultúrának, mint amilyen a szusi, az anime, vagy épp a használttinibugyi-automata. Persze ez nyilván nem volt mindig így: mielőtt az internettel kinyílt volna a világ, csupán a filmek, sorozatok és könyvek révén lehetett betekintést nyerni ennek a távol-keleti ország életébe és történelmébe, azt megelőzően pedig még ez sem ment könnyedén.

„Először a Képes Újságban találkoztam a japán kultúrával” – meséli Kovács András. „A cikkben volt egy katana és vakizashi párost ábrázoló kép, mely teljesen lenyűgözött. Kimentem az apám műhelyébe, és kerestem mindenféle laposvasat, hogy azt a kardformát létre tudjam hozni. Nyilván abban az időszakban csak gyárakban és cégeknél voltak olyan eszközök, mint a sarokcsiszoló és a köszörűgép, így maradt a reszelő és a vasfűrész. Ezekkel próbáltam az első kardjaimat elkészíteni.”

Bent a műhelyben (A szerző fotója)

„Beiratkoztam a helyi könyvtárba ahol összesen két kötet volt Japánról, azok is elég felszínesek, leginkább a történelmi résszel foglalkoztak, a szamurájokkal, sógunokkal, az egymással háborúskodó a tartományokkal. A ’80-as évek vége felé viszont már eljutott hozzánk is a japán nyelvű szakirodalom, amiből le lehetett fordítani azokat a részeket, amik a kardokról szóltak, de az elkészítésük metódusát még mindig zárt ajtók mögött tartották a Japán műhelyekben.”

Kovács András azóta hosszú utat tett meg, és bár apja segítségével ösztönösen ráérzett a kovácsolás ízére, a hőkezelést és a pengék csiszolásának mesterségét sokat kellett gyakorolnia. Mostanra Európa egyik legelismertebb tradicionális japán kardkovácsává nőtte ki magát, megjárta Japánt, és a szigetország egyik legnevesebb kardkovácsa, Josihara Josindo mellett tovább csiszolta tudását.

„Úgy vallom, hogy én inkarnáció vagyok, vagyis egy előző életből származik ez a tudás. Szerintem amit valamelyik korábbi életem során nem fejeztem be, az most ebben az életemben teljesedik ki. Japánban olyan otthonosan mozogtam a műhelyben, hogy meg is dicsértek: azt mondták, hogy az ábrázatom európai, de belül japán vagyok. A tanítványaim éveket gyakorolnak mellettem, és megküzdenek a tudásért minden egyes nap, és öt év alatt csak az alapokat sajátítják el, utána kell még legalább öt év, hogy a saját műhelyükben kibontakozva belejöjjenek a kézműves mesterségbe. Nekem ez mind ösztönösen jött.”

Miközben beszélgettünk, Kovács úr megmutatta több korábbi alkotását, köztük egy olyan kardot is, melynek értéke 8-9 millió forint közé tehető. Ilyenkor óhatatlanul eszembe jut, hogy talán pályát tévesztettem, és hidegburkolóként vagy villanyszerelőként annyit keresnék, hogy  kedvemre játszhatnám a kültelki Tony Sopranót. Persze fáj az ember szíve, hisz eszébe jut, hogy újságíróként legfeljebb csak ilyenkor foghatok kezembe egy efféle gyönyörű pengét, de hát ugye a nagyérdemű, az írott szóra éhes démosz szolgálata bizonyos fokú lemondással jár. „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” – ugye.

Viszont ha már szóba kerültek a tanítványok, úgy gondoltam, az olvasók iránti elkötelezettség jegyében muszáj megkérdeznem, hogy mégis mi a menete annak, ha valaki szeretné Magyarország legnagyobb japán kardkovácsa mellett kitanulni ezt a nemes mesterséget. Azoknak, akik már nézik is a Budapest-Zalaegerszeg intercity menetrendjét, sajnos rossz hírrel kell szolgálnom…

„Ezeket a rátalálásokat sors hozza össze. Eddig mindenkit elutasítottam, aki jelentkezett nálam. Nagyon-nagyon sok embert küldtem így el” – magyarázza némi gondolkodás után a mester. „Mindig én választom ki az alanyokat, a három tanítványomat is én kértem fel, mert láttam bennük a tüzet. Itt nem elég egy apró szikra, vagy a hirtelen felcsapó láng, amiből aztán semmilyen teljesítmény sem születik. Nem elég a hirtelen elhatározás. A mindent háttérbe szorító elhatározás kell. Ahogy én választom ki a megfelelő tamahagane acélt, amiből a kard készül, úgy választom ki az embert is, akiből a kardkovács készül. És mind a hármójuk telitalálat volt.”

Nos, ez némiképp megnehezíti a dolgokat. Viszont ki tudja, talán a kedves olvasóban is ott bujkál az ösztönös, intuitív tehetség, mely kiváltja a tanulási folyamatot! Akkor viszont már csak a szilárd, generációk gyakorlata által kimunkált kardkészítési know-how kell, és otthon, a sufniban is beindíthatjuk a kovácskarrierünket. Körmönfont ember lévén kertelés nélkül meg is kérdeztem a mestert, hogy mik a kardkészítés lépései, és elkezdtem nagyon figyelni, miközben látszólag igyekeztem a mögötte lévő fal egy sötétebb foltjára fókuszálva professzionalizmust és udvarias közömbösséget sugározni magamból.

Készül az újabb mestermű… (A szerző fotója)

„Minden a szatecuval, vagyis a vashomokkal kezdődik, amit szénnel kell kohósítani, melynek során kijön belőle a tamahagane nevű, szénben rendkívül gazdag matéria [magas széntartalmú szénacél – a szerk.]. Utána ezt egy vékony lappá kell kovácsolni, majd felhevíteni 750-800 fokra, és belemártani a vízbe, amitől rideggé válik, így darabokra lehet tördelni. Az így keletkező anyagot aztán ráhelyezzük a rúdra, vizes rizspapírral körbetekerjük, agyaglével leöntjük, bevonjuk és leszigeteljük szalmahamuval, hogy egy burkot képezzen az 1200-1300 fokosra hevített acél körül, és elzárja az oxigéntől az acélt, amikor a nagy hőfok következtében megtörténik a tűzihegedés. Ezt követően elkezdjük hajtogatni az acélt, nagyon-nagyon sokszor” – mondja Kovács András, és megjegyzi, hogy csak ez a lépés is 2-3 hetet vesz igénybe.

„A kard különböző keménységű részeit ezután egybe kell dolgozni, a pengét lehegyezzük és élre kovácsoljuk, majd egy tradicionális agyagtechnikával elő kell készíteni a pengét a hőkezelésre, hogy csak a vágóélt eddzük meg” – a hőkezelésnél az acél könnyen megrepedhet, és ha ez megtörténik, akkor az összes korábbi munka veszendőbe megy. „A sikeres hőkezelés során jön létre a hamon, vagyis a pengemintázat, mely az egy-másfél hetes csiszolási folyamat után láthatóvá válik. A legvégén történik a hüvelymarkolat készítése, szerelvényezés, ekkor áll össze a kard.”

Elmélyült hümmögések és sokatmondó bólogatások véletlenszerű kombinációja közben kénytelen voltam konstatálni, hogy ez még elmondva is sokkal bonyolultabb annál, mint amit lelkes kontárként meg lehetne kísérelni, nagyon úgy néz ki tehát, hogy a hivatások közötti házasságszédelgésre irányuló minden ambícióm hamvába holt, és belőlem már legfeljebb csak a barokkos körmondatok kovácsa lehet.

Selyem és acél (Kép: Kovács András)

Nem baj, gyorsan túllendültem ezen a csalódáson, viszont a körmöm alatt maradt képzeletbeli szálka hatására feltettem a millió dolláros kérdést, mely csak egy paraszthajszálnyival számít övön alulinak: mégis mi az a különleges hozzáadott érték, ami miatt ezek a kardok ennyivel többe kerülnek a Vaterán vagy a Jófogáson található daraboknál? Természetesen egy fiktív laikus bőrébe bújva kérdezve mindezt, aki nyilvánvalóan nem én vagyok. Egyébként nagy pimaszság lenne…

„Az, hogy aki készíti, ténylegesen rátette erre az életét, és minden idejét beleöli a szenvedélyébe. Több mint 40 évnyi tapasztalatról és gyakorlati tudásról beszélünk” – válaszol Kovács úr, láthatólag nem ütközve meg a kérdésen. „Benne van az elhivatottság is, hiszen én térdelve töltöm a napjaimat a műhelyben, ahogy az a tradicionális japán kardkovácsolásnál elvárt. Végül ott az alapanyag beszerzése, ami nem úgy zajlik, hogy bemegyünk a vastelepre, veszünk valamit, aztán kovácsolgatunk. Kínából kell behozatni a vashomokot, amiből aztán tudni kell tamahagane acélt olvasztani, 3-4 hétig hajtogatni, majd kovácsolni és pengét készíteni belőle.”

Becses apróságok a kiállítótérben (A szerző fotója)

„A pengeanyagnak és magának a pengének a megmunkálása is hosszadalmas, kényes feladat, ami után még el kell végezni a korábban is említett, rizikós hőkezelést, majd pedig a csiszolást, ami Japánban önmagában is egy külön mesterségforma. Végezetül el kell készíteni a kard többi részét is, kezdve a lakkozott hüvelytől a rájabőrrel bevont, fonatos markolaton át az esetleges pengevésetekig, melynek elkészítése önmagában is akár fél évig eltarthat. Egy kardnak tehát már az alapanyagköltsége több százezer forint, és még nem is látott üllőt.”

Lelki szemeim előtt megjelent az ágyam lábánál falnak támasztott szamurájkard, amit 20 évvel ezelőtt egy hifiszett árából vásároltam, és melyről mindig is azt reméltem, hogy valami lehetetlen alvilági módon talált utat egy neves japán műhelyből ide, Magyarországra, hogy aztán emberi torzók helyett nyársra tűzött görögdinnyéket szeljenek vele ketté, mikor egy-egy szamurájos film után kedvet kaptam Mijamoto Muszasit játszani.

Szóval mielőtt ez az illúzió teljesen szertefoszlott volna, gyorsan megpróbáltam elterelni a gondolataimat, és megtudakoltam, mégis kik szoktak vásárolni tőle kardokat. Elvégre még az “olcsóbb” darabok is milliós tételek, tehát nehéz elképzelni, hogy az átlagos animerajongó az összekuporgatott zsebpénzéból beruházzon egy ilyen fegyverre, még akkor is, ha nagy sikert aratna vele a MondoConon. Szerencsére a valóság ezúttal készségesen visszaigazolta az előítéleteimet:

„Általában gyűjtők, “újgazdag” vállalkozók vagy igazi Japán-mániások rendelnek tőlem, vagyis azok, akik jobbat akarnak az utángyártott kínai kardoknál, ugyanis komolyabb darabokat nagyon nehéz lepapírozni és legálisan kihozni az országból” – itt kicsit kevésbé volt őszinte a mosolyom, mint a kérdés feltevése előtt, de erőt vettem magamon. „Ritkán, de vásárolnak tőlem harcművészek is: ők sajnos nem engedhetik meg maguknak az ilyen drága pengéket. Az érdeklődők eljönnek hozzám és megnézik, hogy miből dolgozok, milyen körülmények között kovácsolok, aztán rendelnek tőlem egy kardot, több éves előjegyzéssel.”

Az interjú után kimentünk a japánkertbe, melyet a frissen hullott hó gyönyörű fehér köntösbe öltöztetett, és egy rövid túravezetés után a nyári galériában állapodtunk meg, ahol Kovács Andráshoz érkező látogatók számára kiállított kardokat és szamurájpáncélokat is megtekintettük, valamint lépésenként szemléltetve láthattam azt a kardkészítési folyamatot is, melyet korábban a beszélgetésünk alatt érintettünk.

A japánkertben (Kép: Kovács András)

Ezt követően átmentünk a kovácsműhelybe. Amint átléptem a kis, nyikorgó faajtón, mintha évszázadokat utaztam volna vissza az időben: a műhely összes eleme, a fújtatási rendszertől kezdve a szerszámokon át egészen a fali díszítőelemekig minden teljességgel az autentikusság jegyében készült. El tudtam képzelni, még ha csak egy pár pillanatra is, hogy milyen magával ragadó élmény lehet egy ilyen térben alkotni.

Önkéntelenül is megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy gondolkodott-e már a saját iskola alapításán. Elvégre Kovács András világszínvonalú mesterré tudott válni egy olyan érában, amely könnyedén középszerűségre kárhoztathatta volna ezt a magyar szívű és japán lelkű embert, de tehetsége minden valószínűség ellenére is szárba tudott szökni ezen a szikes talajon.

„Sokan felvetették már, hogy lehetne egy iskolát csinálni, és tanítani a mesterséget, de az már nem lenne ugyanaz. Pont az a megfoghatatlan művészeti érték veszne el, amit hitem szerint a munkámmal képviselek.” – mondja elgondolkodva, ahogy ott állunk a félhomályos kis szobában. „Ezért van csak néhány, gondosan kiválasztott tanítványom, akiket a Yoshindo iskola szellemében tanítok, hogy ugyanazon értékeket vigyék tovább, melyeket Japánból hazahoztam. Amikor itt vagyunk a műhelyben, vagy egyedül ülök a tűz mellé, akkor… az ember kicsit kilép ebből a világból. Egy olyan buborék zárul be e falak között, hogy ott csak magunk vagyunk. Az önvalónk, a tűz, amely alkot, illetve az acél, ami engedi, hogy megformáljuk. Ez egy nagyon szűk, intim tér.“

Ez még érdekelhet

Life

Nem csak a büszkeségedet kezdi ki az aranyér