Megnéztük Budapest titkos szexklubját
Az obskúrus, rejtett közösségek témája mindig is foglalkoztatott. Próbálkoztam én már mindenféle társaságoknál, a D&D fantasy-szerepjátékosoktól kezdve az illegalitás határán egyensúlyozó urbexezőkön át egészen a Szabadkőművesekig, szóval amikor ott találtam magam a fenyegetően semmitmondó, fekete rácsos ajtó előtt, úgy fogtam fel, mint a következő logikus lépést, amit a szokatlan újdonságokra éhező énem készül megtenni. Egy lépés, majd még egy… és már bent is voltam.
A Ministry of Freedom valahol a BDSM, a bulizás, a hedonizmus és a megkésett hippiromantika sajátságos metszéspontjában helyezhető el, de ez a tér büszkén dobja le magáról az ilyen kategorikus definíciókat, ugyanis a klub szellemisége pont a társadalmi konvenciók által ránk aggatott sémák elhagyását hirdeti, egy olyan kulturális zárványt hozva létre, ahol mindenki tabuk nélkül kiélheti vágyait és megvalósíthatja önmagát. Fesztelen mozgás a megszabott keretek között. Ezt a látszólagos ellentmondást az MoF elegáns komplementeritása oldja fel, biztosítva, hogy ne csak az erősek szabadsága valósulhasson meg, hanem mindenkié.
Safeword
A „még bírom” és a „most már tényleg azonnal hagyd abba!” között biztonságos hidat képező varázsszó. Ez a BDSM-világ piros stoptáblája, amit mindenki tiszteletben tart, különben az egész játékból hamar rendőrségi ügy lehet. Természetesen itt nem az „au” vagy „neee” szavakra kell gondolni (hisz ezek túl hétköznapiak, és amúgy is lehet, hogy a szerep részei), hanem valami oda nem illő kifejezésre, mint az „ananász”, a „hidegburkoló” vagy „szuverenitás”. Minél abszurdabb, annál jobb, mert így ha az alárendelt fél elkiáltja magát, akkor tudod, hogy nem gyümölcslét szeretne, hanem levegőt. A safeword lényegében a csengő, amivel jelezheted, hogy most már inkább kimennél elszívni egy cigit, mielőtt újra nekiveselkedtek a kötélnek, pálcának, vagy annak a furcsa, fémszegecsekkel kivert eszköznek, aminek egyikőtök sem tudja a nevét.
Nyilván teljesen természetes, hogy minden első alkalmat a várakozással vegyes izgalom kettőssége előzi meg, az a feszült, de jóleső félelem, mely az embert egy felfokozott tudatállapotban tartja. Izzadó tenyér, gombóc a torokban, szilikon ball gag a szájban. Ismerjük mindannyian. Ilyenkor persze el lehet játszani a sokat látott veteránt, de töredelmesen beismerem, hogy még sosem voltam hasonló helyen. Szerencsére a meglátogatni kívánt, kezdők számára optimalizált esemény fetish casual dress code-ja kifejezetten elnéző volt a hozzám hasonló szubkulturális turistákkal szemben, így nem kellett Nagy Ferónál bőrmellényért és feszülős bőrnadrágért kilincselnem, a sima fekete ing+nadrág kombó is elég volt ahhoz, hogy bebocsátást nyerjek a “Minisztériumba”.
Szóval kora délután egy cégér nélküli, rácsos pincelejárat előtt állva még utoljára elgondolkodtam az életem fontosabb döntésein, melyek ehhez az ajtóhoz vezettek: katolikus egyetem, újságíró képzés, a Szerb film megtekintése a vasárnapi ebéd után… igen, ez azért bele volt kódolva. Beléptem hát az ajtón. Túlzás nélkül állíthatom, hogy fel voltam készülve mindenre: a bűn és a deviancia sötéten tátongó mélységeire, a deprivált élvhajhászat testnedvektől csöpögő végletességére, az erkölcs emésztőgödrére, melytől a jó ízlés és a szemérem borzongva retten vissza, mindarra a szörnyűséges, becstelen és elfajzott dologra, ami… és amikor leértem a lépcsősor aljára, egy teljesen kulturált klubot találtam. Nohát!
Az öltözőben átvedlettem a fetish casual elvárásait alulról súroló szerelésembe, majd miután a telefonom lencséit leragasztották, ott álltam, és jobb híján rendeltem magamnak egy gin-tonikot, majd kiválasztottam egy szimpatikus bőrfotelt nem messze a bárpulttól, és azt tettem, amit a Philip Marlowe és Hunter S. Thompson archetipikus figuráiból összeollózot újságírói attitűdöm diktált, vagyis figyeltem, jegyzeteltem és egy LSD-től sztoikus magánnyomozó kifürkészhetetlen arckifejezésével kortyolgattam az italomat. Ahogy múlt az idő, lassan megtelt a terem, és hát mondanom sem kell, hogy igen színes társaság gyűlt össze a pincehelyiségben.
A résztvevők a komfortos önazonosság nagyon széles skáláján mozogtak, tehát voltak olyanok, akik hozzám hasonlóan a vállalható minimumot célozták meg, míg mások teljesen szabad utat engedtek a képzeletüknek, hogy a gátlásaikat levetkőzve átvitt és egészen konkrét értelemben is megmutassák magukat. Itt nem a Louis Vuitton, a Prada és a Gucci márkafetisizmusa dominált, senki nem akart divatot követni vagy diktálni: az összes ruhadarabon és kiegészítőn érződött, hogy a viselőjük személyének autentikus kiterjesztései, mely nélkülözi a hivalkodást és a megfelelési vágyat. Mintha a bulizók mindegyike külön irányból próbálna felfedezni valami magánál sokkal nagyobbat, és a kinézet annak a tükre lenne, hogy ki-ki hol tart ebben a személyes utazásban. A mai egyediségében is uniformizált világban felér egy jó értelemben vett kultúrsokkal azt látni, hogy egy setup a viselőjénél kezdődik, és ott is végződik.
Én persze továbbra is úgy néztem ki, mint egy kedvetlen középiskolás, aki be akart ugrani a Magyar Gárda lecsófesztiváljára, de valamiért egy berlini queer rave-en kötött ki. A bőrkanapén ülve már-már bántam, hogy nem hoztam magammal valami merészebb darabot. De csak majdnem…
Meghagyom a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának! (fotó: PXL Creative – Tóth Levente)
Legyen szó akár a BDSM Batmanről, a slingshotbikinit viselő máltai turistarsrácról, csipkés fehérneműben járkáló lányokról, vagy azokról az ‘ifjú titánokról’, akik látszólag valamelyik divatos charterjárat vagy business class penthouse kényelméből estek be a klubba, és fesztelen könnyedséggel dobva le designerzakóikat, ott helyben átvedlettek bőrbugyiba… itt mindenki a legnagyobb természetességgel képes egyedi lenni. Nem érződik az a többségi társadalmat provokáló, protestindividualizmus, ami nagyon könnyen átcsap izzadtságszagú magamutogatásba. Itt nem kell megfelelni senkinek, nem valami ellen, hanem valamiért öltözöl ki, vagy vetkőzöl le. Önmagadért.
A háttérben tovább dübörgött a pszichedelikus techno, a falra vetítve egy vizuált, minimalista DMT trip igényével villóztak a fények, bennem pedig lassan megfogalmazódott a gondolat, hogy voltaképp egyvalami hiányzik csak ahhoz, hogy teljesen el tudjak lazulni. Ám mostanában nem tervezem halálra veretni magam a rendőrökkel néhány gramm fű miatt, így marad a legális, alkoholos delírium, már ha a pénztárcám bírná az iramot.
Collaring Ceremony
A BDSM-szubkultúra saját “esküvője”, ahol a nyakörv nem divatkiegészítő, hanem jogi nyilatkozat nélkül meghozott, de érzelmileg nagy elköteleződést igénylő informális “szerződés”, melyet az alárendelt és a domináns fél köt egymással. Van, akinek ez egy életre szól, másnak csak addig… nos, míg a kulcs meg nem rozsdásodik.
Egy-két óra után figyelmem a központi teremből nyíló átjárókra terelődött, különösen arra, mely egy elsötétített helyiségbe vezetett. Elsőre azt hittem, hogy oda vonulnak el azok a párok, akik a klub kemény magját képező közösséget alkotják, és ez egy számukra fenntartott privát tér, amolyan becsületalapú VIP-részleg. Ám ahogy láttam a bulizókat ki-be járkálni, kénytelen voltam elvetni ezt a teóriát. A legnagyobb természetességgel tápászkodtam fel, és sétáltam be a kis szobába, ahol már közel egy tucat résztvevő ácsorgott a falak mellet, bámulva a közeli ágyon zajló erotikus játszadozást egy idősebb úr és egy fiatalabb lány között.
Azt hiszem itt nem méhnyakrák szűrővizsgálatra készülnek… (fotó: PXL Creative – Tóth Levente)
Most jönne ugye az a rész, amikor epét hányva kéne keresztet vetnem és égre tartott kézzel, demonstratíve rimánkodnom, hogy „Ó idők, ó erkölcsök!“. Csakhogy nem visz rá a (Szent)lélek: az aktusban ugyanis nem lehetett nem meglátni azt a fajta szent természetességet és szakrális esztétikát, mely az egész helyzetet elemelte az anyagi valóságtól, felnemesítve azt: a férfi avatott határozottsága, aki úgy játszott a kéj mámorában reszkető női testen, ahogy csak az évek gyakorlásával kimunkált tehetségű zenészek tudnak; az alsóajakba harapó gyönyör nyögései, és a tetőpontja felé közeledő vágy elfojtott sóhajai; a mellettem állók néma áhítattól megdermedt arcai, ahogy tekintetükkel mohón itták a látványt. Nagyon valóságos, nagyon álomszerű. Mint egy realista festmény egy szürrealista alkotótól. Vagy mint egy mise, a katakombák sötétjében. Transzszubsztanciáció kín, penitencia gyönyör által. És a dom látta, hogy ez jó.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lógtam ki a sorból. Ám nem a szemérem vagy valami megtévedt megbotránkozás miatt éreztem kívülállónak magam, sokkal inkább… szégyenkeztem. Mintha azzal, hogy megfigyelem, mintegy kilesve ezeket a pillanatokat, rögtön meg is rontanám őket. Az intimitásnak ez a szintje, a szexualitás egyetemes esztétikai szépsége, mely szinte már függetleníti önmagát az erotikától, ez nem az én szememnek való, és a puszta jelenlétemmel is erőszakot teszek valami gyönyörűségen, ami csak azé a két emberé.
Voyeurizmus
Az emberiség egyik legrégebbi hobbijának fancy, modern neve: rejtett betekintés mások privát pillanataiba. Ma már nem kell bokor mögé guggolva vagy falakba fúrt titkos kémlelőnyílásokon át kukkolni, elég egy livestreamlink és internetkapcsolat. A voyeur, a kukkoló nem feltétlenül akar részt venni a látottakban, sőt, leginkább pont hogy kimaradna az esemény “puszta biológiai” valóságából. Ő a mozi első sorában ülő, popcornos néző, aki minden rezdülést figyel, és néha még a stáblistát is végigvárja. Űzze valaki teljesen amatőr módon vagy profi szinten, az élmény mélyen ugyanaz: látni valamit, amit nem neked szántak.
Önkéntelenül is fel kellett tennem magamnak a kérdést: voltaképp ki a valódi “perverz”? Aki részt vesz az aktusban, megélve annak minden magasztos mozzanatát, vagy pedig aki a derengő lámpafénytől messze, az árnyak jótékony homályából lesi ki mások gyönyörét, a közszemlére tett intimitást, mint egy voyeurista műértő, hideg és távolságtartó esztétizálással méregetve a vágy titokzatos tárgyát. Bárhogy is legyen, az egyik nem létezhet a másik nélkül: elvégre egy performansz jellegű együttlét néző nélkül olyan, mint egy színházi előadás, amire senki nem ment el, az üres falakat bámuló múzeumlátogató pedig nem több egy szmokingos járókelőnél.
Valaki megérintette a vállamat, és megkért, hogy álljak arrébb, mert a partnerével szeretnék használni azt a falra erősített andráskeresztet, aminek nekidőltem. Pár lépéssel odébb mentem, de amikor visszanéztem a korábbi jelenetre, már megtört a varázs, és az időtlenségbe fagyott kontextusnélküliség fátyla lehullott a szemem elől. Mint a 90-es évek 3D-s „Magic Eye” posztereinek esetében, ahol a képekhez közel hajolva, fókuszálatlan tekintettel megláthattad a sík felületbe zárt formák és alakzatok forgatagában a háromdimenziós alakzatot. Hirtelen kiélesedett a kép, és minden visszazuhant 2D-be, eszményi látomásból a saját anyagi valóságává szilárdult. Megláttam a ráncokat, zsírpárnákat, a homlokon csorgó izzadtságcseppeket, és eljutottak a fülemhez a sóhajok és nyögések harmóniáját felborító félszavak is.
„Life is too short for an ordinary party!” (fotó: Schram András)
Ahogy lazult a fókusz, úgy vettem észre az előbbi ideálkép karikatúrájaként a másik párt, akik igyekeztek a maguk avatatlan módján versenyre kelni a mellettük zajló meghitt pettinggel, de a simogatások és gyöngéd érintések a tapasztalatot láthatóan nélkülöző kezeik alatt fenéken csattanó pofonokká és eltúlzott, teátrális ostorcsapásokká züllöttek. Az egyik oldalon az átszellemült mester, a másikon a lelkes kontár.
Vajon mit szólna mindehhez az a középkorú pár, akik pár órával korábban a Baross téri CBA-ban akciós parizert, olcsó margarint és száraz kutyatápot vásároltak előttem, miközben a Farm VIP következő évadának szereplőit taglalták? Nehezen tudtam volna elmagyarázni nekik, hogy mi történik épp a szemem előtt. De talán nem is lett volna rá szükség. Elvégre nem kell ahhoz Marlon Brando, hogy tudd, hová kell kenni a vajat – vagy épp a margarint. Kortyoltam hát egyet a gin-tonikomból, és visszamentem a korábbi helyemre.
Sibari (japán kötözés)
A sibari a kötélművészet és az erotika finom határvonalán mozog, eredetileg a foglyok megkötözéséből fejlődött ki Japánban. Esztétikai elemekkel és tudatos feszültségjátékokkal dolgozik: a kötelek amellett, hogy korlátozzák vagy irányítják a mozgást, a test formáit is kihangsúlyozzák. Itt nem csak a végeredmény, hanem az odáig elvezető lassú, szertartásos folyamat is kiemelt fontosságú.
Ahogy máskor, most is megtaláltak azok az emberek, akik egy kis beszélgetésre vágytak. Minden diskurzus megerősített abban, amit már eddig is sejtettem, vagyis hogy itt egy nagyon értelmes és nyitott társaság gyűlt össze, akik a szexuális szubkultúra egymást metsző vektorain túl számos más területen is képesek érdemben kapcsolódni egymáshoz. Itt nem csak a bulizáson vagy az erotikán van a hangsúly, érezhetően fontos a hely közösségépítő funkciója is. Annál is inkább, mert az általános szórakozóhelyekkel szemben, ahol “szabad a csók és szabad a tánc” (na meg az tolakodó tapizás), itt igen szigorú szabályok védik a résztvevőket a nemkívánatos közeledésektől. Nagyon komolyan veszik a konszenzualitást, és az a fajta nyomulás, mely más klubokban sajnos teljesen megszokott, itt kitiltást von maga után. A hely exkluzív, a közösség kicsi, és az emberek nem felejtenek, tehát itt különösen érdemes kulturáltan viselkedni.
Amikor anyámék azt mondják, hogy lógjak többet a haverjaimmal… (PXL Creative – Tóth Levente)
Emellett be kell még tartani néhány praktikus higiéniai előírást (a scat, a golden shower és a véres játékok szerelmesei a hely szabályzata szerint kénytelenek visszafogni magukat), és ott van még a dress code is, de ezen túl minden megengedett: amíg két fél közös beleegyezésén alapul, addig még a CNC (Consensual non-consent, vagyis az erőszakjáték) is belefér. Alapvetően mindent szabad, amíg a másik is benne van. Csak ne kenjétek össze a falakat!
Ahogy a késő délután lassan átadta helyét az estének, és az átlag-véralkoholszint emelkedésével a gátlások csökkenni kezdtek, úgy indult be a buli is: az eszmecserék elhaltak az egyre hangosabbá váló zene lüktetésében, és lassan egy gombostűt sem lehetett leejteni a tánc hevében egymáshoz simuló emberek között. Ez már nem az én terepem, szóval egy utolsót kortyoltam a repoharam alján szomorkásan lötyögő koktélból, és eljöttem. A Minisztérium ajtaja bezárult mögöttem, kiléptem az utcára, vissza a húgyszagba, a szmogba, a trolizajba. Vissza a szemetessel bokszoló hajléktalanok, kapualjban hányó részegek, a gangos bérházak udvarán zokogó gyerekek, és az üvöltve vitatkozó szüleik világába. A civilizációba, amit ismerünk. És szeretünk.
Forrás:
Ministry of Freedom, Wikipédia
Kép(ek) forrása:
Ministry of Freedom
Írd be a keresett kifejezést