Törökországban, Kappadókiában található a világ legnagyobb feltárt földalatti városa, Derinkuyu, amelyet évezredeken át szinte folyamatosan használtak, de a 20. század elejére teljesen elfeledetté vált. A gigantikus barlangrendszert végül egy véletlennek köszönhetően fedezték fel az 1960-as évek elején.
A BBC oldalán olvasható cikk szerint egy csirkéit kereső gazda volt a felfedező. A helyi vezetők elmondása szerint a férfi otthonát újította fel, és a baromfik sorra tűntek el az építkezés miatt falba ütött lyukban.
A rejtélyes fekete lyuk nem egy másik dimenzióba vezetett: a gazda a falat áttörve egy sötét járatot talált, ami egyértelműen emberi munka volt. Ez volt az első bejárat az eddig felfedezett hatszázból, ami az óriási katakombákba vezet.
Az ásatások előrehaladtával jöttek rá a korabeli régészek, hogy milyen óriási felfedezés köszönhető a kóborló baromfiknak. Az alagútrendszer 85 mélyre is elér, 18 szintet számlál, a lakóhelyiségek mellett találtak itt állatok számára kialakított istállót, élelmiszerraktárt, iskolát, borospincét, de még vallási célokra használt barlangrészt is.
Különlegessége miatt gyorsan a turisták egyik kedvelt célpontja lett, 1985-ben pedig felkerült a világörökségi listájára.
Erről még nincs konszenzus a kutatók között, a barlangrendszer kiépítését eltérő dátumukra teszik, de írásos emlékek már Kr. u. 370-ben említik Derinkuyut, az építésnek pedig már ebben a korban sem volt akadálya. A száraz, könnyen formálható, tufaszerű kőzetet kéziszerszámokkal könnyen megmunkálhatták, így a barlangok vélhetően folyamatosan nőttek az évszázadok során.
Leginkább menedékként használhatták, az éppen aktuális elnyomó hatalom elől bújtak ide az emberek: i.sz. 780 és 1180 közötti arab-bizánci háborúk idején a muszlim arabok számára szolgált búvóhelyeként, majd a 14. században a mongol inváziót követően keresztény menedékként funkcionált.
Bár sötét és egyhangú lakhely volt, egyes időkben állítólag húszezer ember is meghúzta magát itt, és volt, aki évekig nem hagyta el a barlangrendszert. A sötétséget ellensúlyozta a kellemes hőmérséklet, a barlangok még a legnagyobb hőségben is hűvösek voltak, télen pedig a kinti időjárásnál enyhébb volt itt a klíma.
Ezt a jó klímát és a friss levegőt több mint ötven szellőzőaknával érték el a korabeli építészek, ezeknek köszönhetően természetes módon áramlott a levegő a lakóházakba és a folyosókon. A város minden egyes szintjét gondosan megtervezték az adott célnak megfelelően. Az állatállományt a felszínhez legközelebbi istállókban tartották, hogy csökkentsék a szarvasmarhák bűzét és mérgező gázokat.
A város belső rétegei lakóházakat, pincéket, iskolákat és találkozóhelyiségeket tartalmaztak. A második emeleten található az egyedi boltozatú mennyezetéről felismerhető, hagyományos bizánci iskola, a mellette lévő tanulószobákkal együtt.
A kutatások során kiderült, hogy Derinkuyu barlangrendszerében még az 1920-as években is éltek kappadókiai görögök, és a friss felfedezések azt mutatják, hogy több száz kisebb város van még a területen, amelyek szűk föld alatti folyosókkal kapcsolódnak a központhoz – és még ki tudja mennyi új érdekes történelmi emléket találhatunk a török föld alatt néhány giliszta után kutató baromfinak köszönhetően…