Élet a világvége árnyékában

Manapság – nem is csak szülőként – egyre többször hallhatunk a klímaszorongásról. Hírek és kutatások tömkelege foglalkozik ezzel a jelenséggel, ám könnyen vélhetnénk úgy, hogy ez egy olyan marginális, elenyésző probléma, mely a belpesti értelmiségen kívül senkit nem érint, és már megint csak arról van szó, hogy a fiatalok jó dolgukban nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ahelyett, hogy elmennének katonának, vagy legalább dolgozni, mindenféle mondvacsinált hülyeségeken nyafognak! Joggal hihetjük mindezt, mikor minket magunkat nem feszít belülről az a kellemetlen érzés, hogy valami nagyon nincs rendben, és a fékevesztett világ mint egy elszabadult busz rohan megállíthatatlanul a szakadék felé. A sofőr elájult, a vezetőfülke zárva, az utasok nagy része pedig azzal van elfoglalva, hogy chipset ropogtasson és a legújabb Taylor Swift számot hallgassa. Legalábbis valami ilyesmi az élmény.

Globális probléma a tiniknél

Aki nem érzi magában azt a tehetetlenség szülte neurózist, vagy az elkerülhetetlen végpusztulásba való apatikus beletörődést, az nyugodt szívvel mehet ki az udvarra, hogy egy halom gumiabroncson csirkefarhátat grillezzen, de az a helyzet, hogy riasztó mértékűre kezd dagadni ez a látszólag elhanyagolható társadalmi jelenség: az UNICEF Magyarország 2022-es, reprezentatív kutatása szerint a 13-25 éves korosztály tagjai napi szinten foglalkoznak a klímaváltozás kérdéskörével, és 90 százalékuk szorongást él meg az ezzel a témával kapcsolatban, 33 százalékuk pedig erősen szorong emiatt.

Elmondható tehát, hogy elkezdett kinevelődni egy olyan generáció, melynek a napi működését szervesen befolyásolja annak a tudata, hogy akár a mi életünkben megtörténhet egy globális összeomlás, mely alapjaiban fogja megváltoztatni a világot. Már ha egyáltalán ki tudunk lábalni abból a jó eséllyel állandósuló átmeneti időszakból, amit a széthullás és a reménybeli újraszerveződés közötti interregnum jelent.

A klímaszorongás nyilván a felnőtteket is érinti, de leginkább a fiatalok körében virulens, hisz ők egyrészt minden tekintetben sokkal kiszolgáltatottabbak, másrészt nem rendelkeznek olyan kiforrott identitással és kipróbált megoldási (vagy épp elfojtási) mechanizmusokkal, mint mondjuk a szüleik.

Természetesen ennek a jelenségnek is megvannak a maga történelmi előzményei. Nagyon hasonló dolgot tapasztaltak meg az USA és a Szovjetunió hidegháborús szembenállása alatt az emberek, mikor hosszú időn keresztül kellett együtt élni azzal a nagyon valós lehetőséggel, hogy a vasfüggöny valamelyik oldalán megnyomják azt az ominózus piros gombot. A korrektség kedvéért muszáj megjegyezni azonban, hogy ez a fenyegetés ma is fennáll, tovább erősítve a klímaszorongás hatásait, egyfajta egzisztenciális félelemmé adódva össze vele.

A maga sajátos humorával és éleslátásával Woody Allen is reflektált erre az érzésre az 1977-es Annie Hall c. filmben: az univerzum tágul, és egyszer az egész világegyetem atomjaira hullik majd az entrópikus hőhalál örök csendjében, szóval akkor mégis mi a francért kell házi feladatot írni?

A dolog nyilvánvalóan nem ilyen bagatell, de arra azért rávilágít, hogy ez a fajta szemléletmód végső soron mit eredményez. Először nihilizmust, majd gyors belezuhanást a hedonizmusba. Magyarán semminek nincs semmi értelme, és ha már minden értelmetlen, akkor nyugodtan szétcsaphatom magam kokainnal. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy miért veszélyes egy tizenéves fiatalra nézve ilyen lelkiállapotban ragadni.

Szóval mégis mi a teendő? Hallgassunk a pozitív szemléletmódot képviselő pszichológusokra, és infantilizáljuk azzal a gyermekünket, hogy megtanítjuk szelektíven gyűjteni a szemetet, és paradicsompalántákat ültetünk vele a muskátlisládákba csak azért, hogy úgy érezhesse, tesz valamit a környezetért? Hazudjunk neki egy hurráoptimista, naiv jövőképet? Támogassuk a létbizonytalanságba való belecsúszását azzal, hogy mi is valljuk a nézetét, miszerint erre a pusztulásra ítélt világra nem érdemes gyereket szülni, tehát ha már kihalunk, legalább öntudatosan és társadalmi felelősségvállalásba csomagolt önzéssel tegyük? Vagy bontsunk fel egy üveg gyerekpezsgőt, hogyha már úgyis minden mindegy, akkor akár jól is érezhetjük magunkat, mielőtt eljön a vég?

Hülyítés helyett őszintén, komolyan

Ezeket a megoldásnak tűnő csapdákat érdemes elkerülni, még akkor is, ha amúgy tartalmazhatnak részigazságokat. Fontos, hogy őszinték legyünk a gyerekünkkel, és ne próbáljuk átverni, mindenféle hangzatos közhelyekkel nyugtatni, hisz nyilván pont azért szorong, mert tisztában van a helyzet súlyosságával. Igyekezzünk tehát arra helyezni a hangsúlyt, hogy a helyes élettel nem a világot, hanem magadat kell megváltanod. Aztán, ha elegen leszünk, egy idő után a világ is megváltozik.

Ezen túlmenően persze a feladat most is az, ami mindig is volt: értelmet találni az értelmetlenségben, meglátni a célt az önellentmondások és kétségek kakofóniájában. Egyszer mindannyian meg fogunk halni, és nincs utolsó utáni pillanat: az életünk vége és a világ vége voltaképp egy és ugyanaz. Kozmikus szempontból minden, amit teszek, vagy tehetek, az teljességgel irreleváns, és szükségszerűen semmivé erodálódik majd.

Ennek a totális hiábavalóságnak a súlya alatt összetörik az ember. Nem lehetséges a halál tudatával és a céltalanság érzésével együtt élni. Szóval feloldod, elfojtod, vagy hagyod, hogy megbetegítsen. A fiatalok túlnyomó többségénél nincs meg az az érettség, hogy fel tudják oldani. Az információs korban, amikor az algoritmusok a hírfogyasztási szokásaidhoz mérten, személyre szabottan és folyamatosan bombázzák a tudatalattidat tartalommal, az elfojtás sem lehetséges. Marad hát az enyhülés reménye nélküli szorongás, a modern civilizáció idő előtti elgyászolása, valamint a bénító depresszió.

Szalai Erika pszichológus praxisa során több hasonló esettel is találkozott. Meglátása szerint egy igen komoly generációs krízissel állunk szemben, melyre a társadalom nem tud kielégítő válaszokat adni, és univerzális válaszok híján nem is adhat.

„Azon túl, hogy adott esetben a környezetrombolással kapcsolatos aggodalmak akár identitásképző tényezők is lehetnek, általában egy tinédzser számára ez a fajta szorongás inkább csak akadályt jelent a mentális fejlődésben” – állítja a szakember.

„Ezek a melankolikus, fásult, önmagukat tehetetlennek érző fiatalok motiváció híján könnyen megrekedhetnek a személyiségfejlődésben. Átvitt értelemben a világ pusztulásának víziójában a saját halálukat élik meg, bár ez az áttétel inkább az idősebbeknél jellemző: furcsa mód erre még így is nagyobb hatást gyakorolhatnak, mint az elkerülhetetlen egyéni elmúlásra. Ez a látszólagos kontroll segít mérsékelni a szorongást, de valódi megoldást csak a jelenséggel való szembenézés és megbékélés jelent. Ami természetesen komoly belső munkával jár.”

Alapvetően egy belső, személyes feladatról beszélünk, melyet mindenkinek egyedül kell elvégeznie. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem kaphatunk segítséget: ha úgy érezzük, hogy az előttünk álló probléma súlyát nem tudjuk egyedül cipelni, vagy gyermekünk nem képes megbirkózni vele, nyugodtan forduljunk egy szakemberhez. Hatásmechanizmusát tekintve a klímaszorongás sem különbözik sokban az egyéb szorongásos kórképektől, a pszichológusok és pszichiáterek pedig képesek kezedbe adni azokat a fegyvereket, melyekkel felveheted a harcot a saját démonaiddal.

Mindazonáltal ne várjunk csodákat. A már említett Lowe szerint „olyan emberekről van szó, akik aggódnak egy, az emberi létet fenyegető valós veszély miatt”. Hallott pszichológusokról, akiknek a rendelőjében megjelenő kliensei az éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmaikról beszéltek, és a szakemberek nem igazán tudják, hogy mit is tehetnének ez ügyben. „Ez nem az illető fejében van” – mondta. „A kognitív viselkedésterapeuták sokszor arra kérik az embereket, hogy dokumentálják az aggodalmaikat kísérő gondolataikat, bontsák szét őket, és kérdezzék meg, hogy ez reális félelem-e. Az éghajlatváltozással kapcsolatban nem hiszem, hogy a pszichológusoknak helyénvaló lenne megkérdőjelezniük ezeket a gondolatokat.”

A helyzetet tovább nehezíti az a lokális körülmény, hogy hazánkban még mindig komoly fenntartásokkal viseltetünk a pszichológia iránt, és az efféle munkát szeretjük megspórolni, mindenféle pótcselekvésekkel elvonni a figyelmünket, hogy elfeledkezzünk a probléma létéről is. Ez ugye ideig-óráig működik, de meg kell tanulni együtt létezni a konstans hanyatlás élményével, és közben azért kénytelenek leszünk valamit kezdeni az életünkkel: muszáj elkészítenünk az adóbevallásunkat, befizetnünk a villanyszámlát, és igen, megírnunk azt a rohadt házi feladatot is.

Élni és remélni

Szóval, ahogy Oliver Cromwell is megmondta, bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport! Szorongásoldásra meg ott a tudat, hogy még ha megelőzni nem is tudjuk, de legalább van lehetőségünk felkészülni az elkerülhetetlennek tűnő kataklizmára, és már ezzel is százszor jobb helyzetben vagyunk, mint mondjuk azok, akiknek az árnyéka az aszfaltba égett Hiroshimában. Persze mi nem vásárolhatunk magunknak saját szigetet, ahogy Mark Zuckerberg, nem lesz földalatti luxusbunkerünk, mint a felső tízezernek, és valószínűleg a vízen úszó okosvárosokba sem fognak beengedni minket, de a dolog úgyis fejben dől el!

„Olyan média-ökoszisztémában élünk, amely arra van berendezkedve, hogy a negatív hírekről beszéljen, és ritkán szólnak arról, hogy milyen hihetetlen dolgokat visznek véghez az emberek” – nyilatkozta Anthony Leiserowitz, a Yale School of the Environment vezető kutatója, aki hozzátette: „Világszerte emberek milliói tesznek nap mint nap az éghajlatvédelemért, miközben a legtöbben nem is tudunk erről” – tehát fontos, hogy ezen a szinten is változtassunk a fogyasztási szokásainkon, és azon túl, hogy a magunk léptékével mérve is tevőlegesen teszünk a fenntarthatóságért, meg kell próbálnunk olyan forrásból tájékozódni, ami azt erősíti bennünk, hogy ez a harc még nem dőlt el, és van értelme küzdeni.

Ám meglepődnénk, hogy mennyi mindenhez hozzá lehet szokni! Az embernek nincs is olyan hosszú időre szüksége, hogy akklimatizálódjon egy-egy, kívülről elviselhetetlennek tűnő új helyzethez. Különben meg, mit nekünk az elsivatagosodás? A magyar amúgy is nomád sztyeppei nép, a sztyeppe meg már majdnem sivatag, csak rétegesen kell öltözködni a hőingás miatt! Ami engem illet, nincs bajom a nomád, sztyeppei újságírással sem. Annyit kérek csupán, hogy az alföldi homokdűnéken is legyen ingyenwifi, és amennyiben Zendaya is jár hozzá, akkor tényleg nincs okom a panaszra.

Ellenben ha szeretnénk a kötelező vállrángatós szarkazmuson túlmenően foglalkozni ezzel a kérdéssel, előbb vagy utóbb végig kell járnunk azokat az ominózus fázisokat. A tagadás, harag, alkudozás tekervényes folyosóin keresztül alá kell szállnunk, hogy felemelkedjünk az elfogadás szféráiba, és el tudjuk engedni a görcsös ragaszkodást ahhoz a sosem volt állandósághoz és normalitáshoz, amibe kapaszkodunk. El kell fogadni, hogy a saját életednek végső soron csak te magad adhatsz értelmet, és az esetleges vereségtől még nem lesz felesleges a küzdelem. Igen, egyszer vége lesz mindennek, de pont az egyszeri és megismételhetetlen voltától lesz olyan értékes. Addig meg jók lesznek azok a paradicsompalánták a muskátlisládába.

Life

Kiderült, hogyan készülnek a magyarok a kánikulára

Reprezentatív kutatást végeztek a magyarok klímavásárlási szokásairól. A forróság elleni küzdelemben a hagyományos módszereket választjuk.