Life Takács Norman 2024. 07. 03.

Bocs, ki ültetett muskátlit ebbe a kátyúba?

Kis délutáni értekezés a növénybűnözésről, ami jobbára ártalmatlan, időnként hasznos, és általában szép. Csak kár, hogy kérészéletű.

Papíron az utca és a tér mindannyiunké, de a gyakorlatban (hatósági) papírra van szükség ahhoz, hogy valamit elhelyezzünk ott. Ám akadnak még olyan emberek, akik komolyan veszik, illetve szabadabban értelmezik a közterület fogalmát, és készek tenni azért, hogy az élhetőbb és dekoratívabb legyen. Még akkor is, ha az nem egészen törvényes.

A gerillakertészet az 1990-es években tűnt fel Nagy-Britanniában az antiglobalista mozgalmak egyik oldalhajtásaként. Hazánkban a jelenség 2007 tájékán szökött szárba, az első ilyen akciók a maguk kissé szánni való módján arra igyekeztek felhívni a figyelmet, hogy talán nem kéne mindent leaszfaltozni, és lehetnénk valamivel környezettudatosabbak. Gyökereit tekintve tehát egy politikai mozgalomról van szó, mely mára viszonylag ritkán mutatja ezt az arcát, és inkább az önmagáért való esztétizálásban merül ki.

Ami nem feltétlen baj, hisz a szép dolgoknak nem kell szükségszerűen komplex társadalmi üzenetet is közvetíteniük: néha pont elég az, ha két-három hiányzó macskakő helyét kipótolják gyeptéglával, mulccsal és virágfölddel, amibe beültetnek egy tő nebáncsvirágot. Virágnyelven nyilvánvalóan ennek is megvan a maga mondanivalója, de erősen kétlem, hogy az a gyalogos, aki másnap reggel letapossa szegény növénykét, ezt dekódolni tudná.

A gerillakertészet célja tehát, hogy adott esetben kicsit talán provokatív módon, de esztétikusabbá tegye a gondozatlan területeket (néha egészen impozáns léptékben ), leginkább a ‘tulajdonos’ engedélye vagy tudta nélkül. Egy ideális világban nem lenne szükség erre, de hát tudjuk, hogy mennek a dolgok.

Kiegyezhetnénk mondjuk egy kicsit kevésbé ideális világgal, ahol bár lennének lepusztuló, urbánus összképet elcsúfító sebhelyek, de a civil aktivistáknak nem az éj leple alatt, illegalitásban kellene tevékenykedniük. Sajnos ezt sem sikerült a valóságunknak megugrania, és a hatóságok rongálás miatt akár eljárást is indíthatnak egy-egy ilyen esetben. Tudom, elég abszurd…

Zöldkutya

Hazánkban talán a legaktívabb és legeredményesebb gerillakertész-csapata a Magyar Kétfarkú Kutya Pártnak van. Az ország területén eddig több mint 130 ilyen akciót hajtottak végre. Nemcsak egynyári növényeket, de bokrokat és fákat is ültetnek. (Természetesen nem kívánunk semmilyen politikai jellegű sugalmazással élni, oldalt választani és/vagy népszerűsíteni, a párt passzivistáit kizárólag gerillakertészi minőségükben jelennek meg.)

Még valamikor az óidőkben megszerzett kertész végzettségem nemcsak feljogosít, de kötelez a véleményalkotásra, annak ellenére is, hogy mára már kb. csak annyit tudok a növényekről, hogy van gyökerük, és nem árt időnként megöntözni őket. Tehát most a politikai megmondóembereket megszégyenítő magabiztossággal fogom elmarasztalni (vagy épp legitimálni, ugye még nem tudjuk!) ezt a jelenséget. A kedves olvasó tehát megnyugodhat, hisz ha a televízióban lennénk, a nevem alatt ott virítana a minden ellenérvet viaszosvászonként lepergető szakértő titulus!

Szabadjon tehát néhány keresetlen szót szólnom erről az amúgy önmagában ártalmatlan hobbiról. A természet és a szépség nagy tisztelőjeként hasonló tiszteletet várnék el azoktól is, akik passzióból gerillakertészkednek. Nálam a hiábavalóság non plus ultrája az a gesztus, mikor efféle akciók keretében egy kátyút, vagy járda közepén tátongó foghíjat használnak virágcserépnek, hogy aztán az Instagram- és TikTok-kompatibilis képek és videók elkészítését követő 10. másodpercben a szerencsétlen növény összemorzsolódjon egy autó kereke vagy egy járókelő cipőtalpa alatt.

Itt már nemhogy a világjobbító idea és szándék, de a köztér esztétikai állapotának javítására irányuló igény sincs meg, csupán egy nagyon jól fotózható, levesporosított és hazug élmény koreografálása történik meg, ami hozza a kattintásokat és a lájkokat, de amúgy semmihez nem tesz hozzá semmit. Látva, hogy egyre többen sétálnak bele ebbe a morális zsákutcába, érezhető, hogy egyre nagyobb a kísértés is, hogy egy valóban fontos ügyet, amit egyszer már felváltottak kisebb címletekre, most aprópénzért herdálják el.

Arról nem is beszélve, hogy közúti kátyúkba virágokat telepíteni még balesetveszélyes is: a puha föld nem sokat segít, mikor autónkkal belehajtunk azokba a már-már hungarikumnak számító közúti kráterekbe, melyek közt szlalomozva telnek a mindennapjaink. Az így szintbe hozott csapdák miatt nemcsak a járművünk főtengelye törhet derékba, hanem a… nos, a derekunk is, egy derekas csattanásnál.

(Aranka a fát siratja, nem az autót.)

Ám ha kevésbé pragmatikus oldalról nézzük a dolgot, akkor sem lesz logikusabb. Egy-egy ilyen kátyúból, illetve lyukból az aszfalt, járólap vagy térkő hiányzik, nem pedig egy begónia. Olyasmivel hívod fel egy hiánytünetre a figyelmet, ami nem alkalmas a hiány orvoslására. Biztos, hogy egy jobb sorsra érdemes növénnyel kell piros felkiáltójelet tenni a probléma fölé, hogy a közterület-felügyelet majd másfél hónappal később foglalkozzon vele? Valóban a környezetvédelemről és a környezettudatosságról szól egy aktus, ha egyszer használatos, feláldozható demonstrációs eszközzé degradáljuk le a növényeket? Ilyen alapon beletehetnének egy tál spagettit is, nagyjából ugyanennyi értelme lenne.

Kertészeti és erkölcsi szempontból is sokkal támogathatóbb elgondolás a városokban található rút, elhanyagolt vagy teljesen elhagyatott területek önkényes és önkéntes megszépítése minimális gondozást igénylő növények ültetésével. Itt természetesen mérlegelni kell, hogy a telepíteni kívánt növények képesek-e túlélni az adott környezetben, legalább addig, amíg az illető gerillakertész visszamegy, hogy gondjukat viselje, és tudjuk, az ilyesmit nehéz menedzselni. Lehet, hogy mutatós az a sor többnyári virág, de ha egy 5 nap múlva kiszáradnak, mert 8 órán keresztül tűz oda a nap, akkor nem igazán gazdagítottuk a közös életterünket.

A lelkiismeretesség pedig ritka, mint a fehér… rózsa? (Fotó: MKKP)

Bármennyire is becsülendő a gerillakertészet, pont a “gerilla” mivolta miatt alkalmatlan arra, hogy több legyen látványos, de alapvetően szélmalomharc jellegű cselekvésnél. Az átfogó szemléletformáláshoz sajnos nem elég, ha egy maroknyi ember protest módon zöldít, mert ennek az igénynek (viccen kívül) organikusan, alulról kell kinőnie, hiszen csak a legritkább esetben lehet használati útmutatót mellékelni a beültetett növényekhez.

„Gerillakertészkedni voltunk, de mert maradt még elültetésre váró növény, a célterület pedig már betelt, így megrohantuk a szomszédos rendőrkapitányságot” – meséli Lux Anna gerillakertész. „(Juhász) Veronika, az akció szervezője illedelmesen meg is kérdezte szabad-e ültetni, majd az igenlő válasz után rávetettük magunkat a gazzal és csikkel teli beton virágtartókra. 15 perc múlva, amikor már legalább 4 virágtartót teleültettünk, sőt a locsoláshoz is kaptunk vizet a rendőrségről, kijött a portás, és közölte, várjunk, mert egyeztetnie kell a feletteseivel.”

A legracionálisabb és legműködőképesebb alternatíva a community garden, azaz közösségi kert, mely nagyjából azt jelenti, hogy egy csoport helyi lakos engedélyt szerez egy parlagon heverő foghíjtelek, elhagyott, önkormányzati tulajdonban lévő terület művelésére. Itt aztán kedvükre parkosíthatnak, parcellázhatnak és termeszthetnek zöldséget, vagy amit csak akarnak. Ennek van egy nagyon komoly közösségépítő ereje (az ilyen projektekből tényleg oázisok születnek a betonsivatagban), háztáji gazdálkodásra ösztönöz, és ugye teljesen legális, tehát nem kell félni attól, hogy másnap kiszállnak a helyszínre a közteresek, és belegyalulják az éjszaka telepített muskátlikat a földbe.

Valami hasonló történt a Blaha Lujza tér felújításakor is, melyet a Magyar Kétfarkú Kutya Párt önkéntesei telepítettek be növényekkel, gondoztak és tartottak rendben, majd mikor jött az átalakítás híre, ők igyekeztek egyeztetni a BKK-val.

„Bevallom, azt is fenemód élveztem ekkor még, hogy 5 különböző város-műszaki illetékes szerv passzolgat át egymáshoz, míg jobban megértem a kaland alatt, hogy ez a feladat éppen kire tartozik” – emlékszik vissza Juhász Veronika, a párt prominens gerillakertésze. „A kérésem egyszerű volt, és két részből állt: 1) működjünk együtt, legyenek szívesek szólni, ha beindulna az építkezés, hogy a tamariskákat, és esetlegesen kidobásra szánt egyéb növényeket kiáshassuk, átültethessük. 2) jelezzék, amint társadalmi egyeztetések kezdődnek a tér átalakításával kapcsolatban, és, hol találunk a tervekről információt.”

A projekt természetesen csúszott, és mikor egyszer csak minden előjel nélkül körbekerítették a teret, és a FŐKERT megkezdte sövénybokrok kiemelését, tűzoltás jelleggel kellett telefonálgatniuk az illetékes szervekhez, hogy a bürokrácia útvesztőjében navigálva tető alá hozzák a növénymentést. A történet egészen kafkai, akit érdekel, az az alábbi linken elolvashatja.

A gerillakertész csapat munka közben. (Fotó: MKKP)

Az effajta városszépítésnek egy alternatív, nem feltétlenül jobb változata az, mikor például társasházak lakóközössége összefog, és megvásárol egy közeli telket, ahol aztán közösségi teret alakítanak ki. Az esély, melyet az jelent, hogy jobban kötődnek ehhez a területhez, veszély is egyben, hisz nincs semmi garancia arra, hogy ezt a saját vérükkel és verítékükkel kialakított zöldterületet megosztják másokkal is. Persze nem feltétlenül kell ennyire ambiciózus dologban gondolkodni, sok helyen látni, hogy ilyen összefogás nyomán megszépül egy-egy utcafront, vagy virágoskertté alakul a panelházak tövében lévő gazos sáv.

Abban az esetben tehát, ha tartós, átgondolt és legfőképp legális módon szeretnénk javítani a környezetünk állapotán, nem elégedhetünk meg azzal, hogy rendszertelenül, amolyan tiltakozási jelleggel álljunk neki ennek a feladatnak. Itt is az a kérdés, hogy mit szeretnénk valójában: alázatos, dicstelen és lassú munkával lényegi változást elérni, vagy egy jól átélhető, élményszerű gesztussal megmutatni, hogy milyen jó emberek vagyunk.