Habár az ég a közúthoz képest szabadabb pályának mondható, a repülők közel sem repkednek olyan szabadon, mint azt talán sokan gondolnák. Az útvonaltervezés fontos eleme a repülésnek, és ugyan klasszikusnak mondható légifolyosók nincsenek, de bevett sávok azért vannak.
Aki elmélyedt már ezekben a sávokban, útvonalakban, az láthatta, hogy Tibetet és a Himaláját kikerülik a gépek – leszámítva azokat, melyek célzottan oda érkeznek és/vagy onnan indulnak. Elsőre azt hihetnénk, hogy mindez csupán azért van, mert itt vannak a világ legmagasabb hegyei, és gond esetén nehezebb innen a mentés, de ez csak féligazság.
Való igaz, hogy a terület 4500 méteres átlagmagassága már olyasvalami, amivel a repülésben is számolni kell. Természetesen a gond nem az, hogy a repülők a hegyeknek ütköznek, hiszen jóval magasabban, 10 ezer méter környékén van a nagy utasszállítók utazómagassága. A kabinnyomás hirtelen csökkenése esetén azonban nincs túl sok mozgástér: ilyenkor süllyedni kell(ene) a repülővel, de a nyolcezres csúcsok ezt már megakadályozhatják.
Még ha sikeres is a süllyedés, nagyobb baj esetén a kényszerleszállás már nem lenne egyszerű. A ritkán lakott területen megfelelő méretű repülőtérből sincs sok, ebből a szempontból pedig elég veszélyes a környék.
A hegyek emellett az időjárást is befolyásolják. Az Indiai-óceán felől érkező, a Himalája déli lejtőin megtörő különböző sebességű légáramlatok nagyobb eséllyel okozhatnak turbulenciát, melyek egészen komoly gondokat is okozhatnak.
A levegő mozgása mellett a hőmérséklete is problémaforrás lehet. Tízezer méteres magasságban már alapból erős mínuszok uralkodnak, de Tibet és a Himalája felett még hidegebb van – olyannyira, hogy hűvösebb napokon akár a repülők üzemanyaga is megfagyhat. Ez főként a hosszabb utakon jelenthet problémát, melyeknél a hideg területen töltött idő is hosszabb.