
Egyre több recepttel találkozhat az ember, melyben az összetevők közt pankomorzsát említenek. Ez a legtöbbször panírként használt anyag sokkal ropogósabb bundát eredményez, de annak idején nem feltétlenül a rántott húsok finomabbá tételére találták ki.
A pankomorzsa a japán hadsereg találmánya, az 1930-as években újfajta konyhával kísérleteztek a terepen. Céljuk az lett volna, hogy a gyorsan felállítható tábori konyhákban hamar rizst és kenyeret készíthessenek a katonáknak. 1937-re el is készült egy olyan dizájn, mely gyakorlatilag egy szigetelt fadoboz volt, melybe egy elektródákkal felszerelt tálat tettek.
Az eszköz a hagyományos ételmelegítő eljárások helyett elektromos áramot küldött az ételbe – szakszóval ohmikusan, azaz ellenálláshővel melegített. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mint egy villanykörtét: az izzószál a rajta átvezetett áramnak valamelyest ellenáll. Ennek eredménye a fény és némi hő az izzó környékén.
Ugyanez a nyers kenyértésztánál is működik, ha átvezetik rajta az áramot, majd belülről melegedve megsül. A gondolat be is vált, de az így készülő kenyereknek nincs héja, ugyanis nincs egy külső hőforrás, ami “megégesse” a kenyér külső rétegét. Az eredmény így egy homogén étel, amiből aztán el lehet készíteni a már ismert morzsát.