Ezért nem olyan szőrös az ember, mint a többi emlős
Az ember az emlősök egy igen szűk csoportjába tartozik azzal, hogy nagyon kevés szőr borítja a testét. Ezzel olyan állatokkal kerülünk egy kategóriába, mint az elefántok, az orrszarvúk, a bálnák-delfinek vagy a nem túl vonzó csupasz turkálók. A legtöbb emlős azonban erőteljes szőrzettel vagy bundával rendelkezik, ráadásul a mi őseink is ilyenek voltak. Felmerül tehát a kérdés: mi történt az emberrel az evolúciós fejlődés során.
A Pittsburghi Egyetem kutatója egy friss cikkében igyekezett megvilágítani az okokat, és arra jutott, hogy a változás középpontjában a hőgazdálkodás áll. Maria Chikina magyarázata szerint nagyjából 7 millió évvel ezelőtt váltunk el a mai legközelebbi rokonainknak számító csimpánzok elődeitől, és lettünk az egyik a világ egyik legtöbbet izzadó emlősei. Ez elsőre nem tűnik túl vonzó tulajdonságnak, de valójában jelentős előnyökkel járt.
A vízimajom-hipotézis
A 20. század közepén egyes tudósok az úgynevezett vízimajom-hipotézissel kezdték magyarázni, hogy az ember egyes jellegzetességei (mint a két lábon járás, a vízben egyszerre tudatos és ösztönös lélegzet-visszatartás vagy a ritka szőrzet) miért térnek el jelentősen más főemlősökétől – ne feledjük: az emberszabásúak, azaz a két csimpánzfaj, a gorillák, az orangutánok, a gibbonok alapvetően utálják a vizet, már egy kis vízfolyás, állatkerti vizesárok is komoly akadály számukra! A hipotézis arra épít, hogy fajunk egy jelentősebb ideig tartó vízi életmód révén tett szert ezekre a tulajdonságokra. Az elmélet azért válhatott népszerűvé, mert számos, a szétfejlődésből adódó jellegzetesség pontos oka továbbra sem ismert. Mindazonáltal az antropológusok általában elvetik ezt a hipotézist, és a tudományos konszenzus jelenleg az, hogy őseink evolúciós fejlődése teljesen a szárazföldön ment végbe.
Az Afrikában élő korai emberi egyedek ugyanis a rokonaiknál több verejtékmirigyet fejlesztettek ki, és a folyamat során lassan elhagyták a dús szőrzetüket. Ez lehetővé tette, hogy képesek legyünk hosszú távokat lefutni, elősegítve például a vadászatot. Így váltunk olyan emlősökké, melyek képesek hosszú ideig üldözni a zsákmányállatokat a szavannán.
A hajnak viszont továbbra is számos fontos funkciója van. Egyfelől természetes fényvédő, másfelől figyelmeztető rendszerként is szolgál. Ha valaki érzett már csiklandozó érzést, amikor valami (például egy pók) a közelébe került, akkor pontosan ez történt, a haj vagy a testszőr az ún. libabőrőzéssel segített detektálni az idegen testet-tárgyat.
Összességében elmondható, hogy az ember genetikailag tökéletesen alkalmas arra, hogy a testét dús bunda borítsa, viszont a fejlődésünk során ezt a genetikai hajlamot egyszerűen kikapcsoltuk. Van azonban olyan állapot, amely rámutat arra, milyenek lennénk, ha ez a hajlam aktiválódna. A hypertrichosis, közismertebb, de igencsak sértő nevén „farkasember-szindróma”, akkor áll elő, amikor ez a gén valamiért aktiválódik, és az egyén elkezd jelentős szőrzetet növeszteni. Ez is azt mutatja, hogy mélyen belül olyan szőrösek vagyunk, mint az elődeink, csak az evolúciós előnyök érdekében ezt levetkőztük magunkról.
Ezért a kutya a legjobb barátunk
Bár a mai napig tudományos viták tárgya, hogy mikor is történt meg, az biztosnak tekinthető, hogy a kutyák voltak az első háziasított állatok. Akár már 100 ezer, akár csak 12 ezer évvel ezelőtt lettek a legjobb barátaink, az egyértelműnek tűnik, hogy az emberek kiemelkedő hosszútávfutó képességeihez tökéletesen passzolt a farkasok igen hasonló vadászati stratégiája, a kifárasztó üldözés.
Kép: Getty Images/Matthew Leete
Elődeink, valamint a kutyák elődei és ma is élő legközelebbi rokonai (a farkasok) is társas, kifárasztó üldözéssel ejtették/ejtik el zsákmányukat – jelentős különbség persze, hogy míg mi verejtékezéssel tudjuk hűteni magunkat, addig négylábú barátaink kénytelenek a lihegésre hagyatkozni a hőháztartás egyensúlyba hozásához.
Forrás:
The Conversation, Vice
Kép(ek) forrása:
Nyitókép: Getty Images/Jonathan Kirn
Írd be a keresett kifejezést