Ezt a bénázást neked is látnod kell
Óvatos duhajként ültem be a Kripli főpróbájára, mely ezúttal a Centrál Színház nagyszínpadán elevenítette meg Martin McDonagh művét: az ír-angol drámaíró-filmrendezőt méltán tartják számon az egyik, akár talán a legnagyobb kortárs drámaíróként. Tudtam, hogy ismét az elevenembe fog vájni.
Ugye a férfiak nem sírnak, de amikor úgy játszanak az érzelmeinkkel, ahogy egy virtuóz hegedűművész tépi hangszerét, az nagyon is kikezdi ezt a hitet: ilyenkor örül az ember, hogy a terem sötétje jótékonyan elpalástolja a nevetve sírás vagy sírva nevetés undok valóságát. És igaz, voltak pillanatok, amikor egy-egy mondat nagyon eltalált, de szerencsére meg tudtam maradni a szipogások és elfojtott hüppögések méltóságteljesebb felén. Na, de ne rohanjunk ennyire előre…
Mivel elsősorban a mozi, és nem a színház területén mozgok, így McDonagh munkásságát leginkább a filmes adaptációkon keresztül ismertem meg (a Hangmen valahol a kettő között billeg). A mester eddig nem tudott hibázni: a kriminálisan félrefordított Erőszakik (In Bruges), a Három óriásplakát Ebbing határában, A sziget szellemei, vagy a “csak eléggé jó” Hét pszichopata és a si-cu című alkotások mind olyan frenetikusan vicces, szívszorítóan erőteljes és okos fekete komédiák, hogy hegyormokként emelkednek ki a mindent elemésztő kommersz középszerűség mocsarából.
Ritkán szavazok akkora bizalmat egy alkotónak, mint neki, hisz látjuk, hogy mostanában a titánok is megbotlanak a saját lábukban, de művei újra és újra kiállják a legszigorúbb kritikai vizsgálódás próbáját is. McDonagh neve tehát szinte garancia a minőségre, szóval roppantul örültem, mikor lehetőséget kaptam, hogy újságíróként megnézhessem az egyik darabját ott, ahová valójában szánta: a világot jelentő deszkákon. Ráadásul ezek a deszkák pont a Centrál Színházban voltak, ahonnan nem kellett csalódottan távoznom.
8. sor, 10-es szék, vagyis éppen középen, szemben a színpaddal. Előttem pedig az ország talán két legalacsonyabb zsurnalisztája foglalt helyet, tehát kifejezetten jó kilátásaim voltak az elkövetkezendő órákra. Minden tökéletes volt. Aztán kialudt a világítás, felgördült a függöny, és elkezdődött az előadás.
Hősünk Billy (Szécsi Bence), akit a kis ír sziget, Inishmaan kis közössége nemtelen, és egyáltalán nem PC-s egyszerűséggel csak kripliként, azaz nyomorékként, bénaként emleget. Érzékeny, intelligens és olvasott (ez egyértelműen látszik abból, hogy a környezete “tajtparaszt” stílusához képest milyen finom és viszonylag választékos módon beszél), emellett még álmai is vannak. Ambíciók, melyek túllógnak az otthona, a fűvel benőtt zord szikla keretein, ahol az erkölcs luxus, a jóság gyengeség, az önzetlenség pedig ritka kincs.
Csak hát a sors nem volt túl kegyes Billyhez, ezért úgy kell anyátlanul-apátlanul végigbicegnie az életén, hogy két nagynénje, Kate (Pálfi Kata) és Eileen (Básti Juli) lesajnáló szeretete, valamint a szigetlakók beszűkült primitivitása elől legfeljebb a tehenek bámulásának magányába és a könyvek lapjaiba menekülhet. De legalább addig se kell egy levegőt szívnia azokkal, akik a falu nyomorékját, a helyi kriplit látják benne, akihez képest még az ő szánalmas életük is jelentékenynek tűnik.
Aztán egy nap a helyi önjelölt hírmondó, Johnnypateenmike (Magyar Attila), akinek semmitmondó pletykákból és irreleváns incidensekből szőtt “világraszóló” újságjai tökéletesen tükrözik a sziget időtlenségbe fagyott eseménytelenségét, kivételesen tényleg valami érdekesről tud beszámolni: a szomszédos Inishmore szigetén egy hollywoodi stáb filmet forgat a helyiekről (McDonagh az 1934-es Man of Aran c. etnofikciós dokumentumfilmjének valós forgatását használja apropóként).
Európa nyugati legszélén: az Aran-szigetek Írország nyugati partjánál (Fotó: Google Earth)
Billy ebben látja a lehetőséget a kitörésre, így csatlakozik a Hermányi Mariann által alakított cundere (a szó a japán cun-cun, azaz távolságtartóan, sértődötten és a dere-dere, vagyis szerelmes vagy rajongó kifejezésekből származik, és tökéletesen leírja a szeretve bántalmazó karaktert) Helenhez, valamint kissé együgyű öccséhez, Bartley-hoz (akit Stefanovics Angéla és Lukács Ádám játszik váltott szereposztásban), hogy áthajózzanak Inishmore-ba, hátha náluk bejön az amerikai álom.
És úgy tűnik, hogy Billy tényleg megfogja az isten lábát, hiszen a stáb magával viszi a fiút az Egyesült Államokba, szóval nagy az öröm és a boldogság… Ugye? Lehet, hogy ez egy cinikus olvasata a látottaknak, de még a nagynénik féltésből és szeretetből gyúrt álarca mögül is kidugja fejét az igazság: a kripli szerepe az, hogy a maga szánalmas lényével mindenkinél nyomorultabb legyen, így a sziget eleve céltalanságban létező véglényei azt érezhessék, hogy azért mégiscsak jobbak valakinél. Naná, a maguk módján “szeretik” a Billyt, de ennél sokkal nagyobb az általa betöltött funkcióra, azaz a lenézhető társra való igényük. Aztán hónapokkal később, a Man of Aran vetítésén a fiú hazatér.
Martin McDonagh az “In Bruges” premierjén a 2008-as Sundance Filmfesztiválon (Randall Michelson via GettyImages)
Mivel ez nem egy színikritika, így meghagyom másoknak, hogy a történetet mélyebben elemezzék. Nem kívánom ugyanis leleplezni a mesteri fordulatokat, melyek a mostanság már lejáratott “subverting expectations” (szabad fordításban: az elvárások meghiúsítása) történetmesélési technikájának legnemesebb hagyományai szerint hullámvasutaztatják végig a nézőt az emóciók teljes skáláján, de itt legalább bizakodhatunk…
A Kripli groteszk, borostás humora és húsba vágó drámája olyan tökéletes arányban elegyedik egymással, amit tényleg csak szuperlatívuszokkal lehet jellemezni: a különböző, ellentétes érzelmi irányokba húzó komponensek csak erősítik egymás hatását, ahogy a szerző a tetőpont felé közeledve egyre növeli a csapásszámot, eljuttatva a nézőt egy olyan felemelő és torokszorító katarzisig, amely után szédelegve támolygunk ki a teremből.
(Fotó: Horváth Judit – Centrál Színház)
Martin McDonagh műve annyira erős, hogy még Varró Dániel fordítása sem tudta elrontani, pedig a művész úr hajlamos a saját “stílusához” görbíteni a kezei közé került alkotásokat, ám ezúttal mintha még ő is alázatosan visszafogta volna magát, hogy méltó módon adhassa át a hazai közönségnek a rá bízott anyagot. Ennek jegyében úgy gondolom, hogy kár lenne azzal csorbítanom az élményt, hogy elkezdem boncolgatni a látottakat. Itt van tehát a “tessék szépen elmenni, és megnézni!” – felszólítás helye, mely ezúttal nem valami kötelező érvénnyel előhozott sablonszöveg, hanem a legjobb szívvel tett őszinte ajánlás.
A Kripli (The Cripple of Inishmaan) McDonagh Aran-szigetek-trilógiájának (további részei a The Lieutenant of Inishmore és a Sziget szellemeiként magyarított The Banshees of Inisherin) önmagában is teljes értékű alkotása, mely nem igényli a többi történet ismeretét, de a teljesebb kép érdekében érdemes valamilyen formában magunkévá tenni őket, hisz hasonlóan kiváló művekről beszélünk.
Muszáj szót ejteni arról is, hogy mennyire bravúros szereposztással hívták életre a darabot a Centrál Színházban. Általában vannak gyenge láncszemek, melyeket a szomszédos színészek kiemelkedő játéka tehermentesít, de itt egy pillanatig sem érezhetjük azt, hogy valaki haloványabb a többieknél, hisz minden színész önjogán nyújt remek alakítást.
Básti Juli és Pálfi Kata természetes és rutinos színpadi jelenléte adja azt a szilárd alapot, melyre már az első jelenettől kezdve építkezik a darab. A csupán 25 éves Szécsi Bence, akinek ugye nemcsak a szövegkönyvvel, de a testi fogyatékosság külsőségeinek látványos ábrázolásával is meg kell küzdenie, olyan hitelesen játszik, hogy azt egyszerűen öröm (és fájdalom) nézni. Magyar Attila is nagyon nehéz feladatot kapott, hisz az ő bohókás karaktere hivatott leszállítani azt a sekélyes komédiafaktort, amely, mint az arcra pingált műmosoly, elfedi a lefelé biggyedő száj valódi drámáját. Bobby-baba szolid, de fontos szerepében Mészáros András szikár, rezignált maszkulinitása is erős benyomást tesz a nézőre.
Hermányi Mariann az Oleanna után ismét egy kérges külsejű, de mélyen érző és rétegelt lány bőrébe bújva tér vissza. Számára ez jutalomjáték, látszik, hogy tökéletesen magáévá tette a karaktert, és lubickol a szerepben, mikor a távcsövek és különféle édességek vektorai mentén létező, Stefanovics vagy Lukács által megformált Bartley-n elveri a port. Szabó Kimmel Tamás is feltűnik néhány jelenet erejéig, ám a legnagyobb meglepetést nyilván Mucsi Zoltán jelenti, aki a kerekesszékes, alkoholista Mamus képében igazi tömegpusztító fegyver: reszkessenek a rekeszizmok, mert erre még a művész úr impozáns életműve sem készíthette fel őket! Szóval igen, itt minden alkotóelem nagyon a helyére került, amiben nyilván hatalmas szerepe volt a most debütáló Puskás Dávidnak, aki a rendezés mellett a zenéért is felelt – és nem mellesleg az egyik főszereplő, Báésti Juli fiaként ült a direktori székbe.
(Fotó: Centrál Színház)
Ám a korrekt, objektivitásra törekvő újságírói attitűd megköveteli, hogy beszéljünk a negatívumokról is. Egy ilyen van, mégpedig az, hogy a darab két felvonásos: inkább vállalom a húgyhólyagkínzás kellemetlenségeit, mint azt, hogy a negyedórás szünet alatt a lámpák napvilágánál kávézgató és trécselő nézők látványa kiragadjon az élményből. Persze tudjuk, jólesik betérni a mellékhelyiségbe, de az altáji sürgetéseknél sokkal fontosabb szempont a “feltáj” óhaja, mely visszakívánkozik a Bagossy Levente díszletei között megelevenedő mocskos és vulgáris világba – természetesen csak a széksorok biztonságos távlatából.
Szóval csak azt tudom mondani, amit eddig is, vagyis hogy irány a Centrál, kulturálódjunk, amíg lehet!
Forrás:
24.hu, 444, centralszinhaz.hu, Google Earth, IMDb, Magyar Hang, szomagyarito.hu, Wikipédia, Youtube
Kép(ek) forrása:
Centrál Színház, Getty Images, Google Earth
Írd be a keresett kifejezést