Style Takács Norman 2025. 06. 12.

Kezeket a gitárhúrokra, éljenek a csajok!

A koncert alatt hol kínosan feszengtem, hol csukott szemmel kerestem a katarzist, de végül mindkettőt megkaptam. Az elsőt magamtól, a másodikat az előadótól.

Nyilván van abban valami szeretnivalón szürreális, hogy egy online férfimagazin digitális hasábjain pont egy női basszusgitáros jelenik meg, mikor a JazzFest Budapest felhozatalában számos férfival találkozhatunk, de az ilyesmi engem nem szokott zavarni, sőt kifejezetten ingerli a bennem élő rebellist, hogy az ilyen, kimondatlan szabályokat kimondottan áthágjam. Ezúttal ráadásul jó okom van rá, ugyanis a lengyel származású Kinga Glyknél kevés tökösebb csajjal találkozhatunk.

Kinga a fiatal korát meghazudtoló magabiztossággal mozog a színpadon, és olyan hitelességgel szólal meg ujjai alatt a jazz és a blues, ahogy csak a legborostásabb, whiskytől rekedtes hangú előadóktól szokhattunk meg, akik egy egész élet fájdalmát morogják bele minden dalukba. Szóval itt van ez a huszonéves lány, akinek a fenekéről hozzájuk képest szinte le sem esett a tojáshéj, és… a dolog mégis működik.

Valahogy nem érezzük azt, hogy hamisan cseng a dallam, vagy hogy nincs meg az a mögöttes tartalmi fedezet, ami életet vinne a zenébe. Csak hogy tetézzük a látszólagos ambivalenciát, Kinga ugyanazzal a természetességgel viszi le a hallgatót a jazz és a blues révén ezekbe az érzelmi mélységekbe, hogy aztán ugyan ilyen könnyedséggel rántson a magasba a groove és a funk által. A hivatalból szigorú és megátalkodottan szőrös szívű ítész nyelve hegyére ilyenkor mindenféle szégyenteljes szuperlatívuszok kívánkoznak, és szinte ki is mondja őket, de helyette inkább megelégszik annyival: Kinga Glyk zenéje varázslatos.

Rétegzene mindenkinek!

A JazzFest Budapest Magyarország egyetlen prémium-jazzfesztiválja, amely egyre fontosabb szerepet tölt be a nemzetközi zenei életben is. A fesztivál nemcsak a nemzetközi trendeket mutatja be a hazai közönségnek, hanem nagy hangsúlyt helyez arra is, hogy a műfaj magyar kiválóságait is bemutassa a külföldi szakembereknek és jazz kedvelőknek. A fesztivál 18 napja alatt összesen 54 koncertet rendeztek, több mint 180 fellépővel. A világ 23 országából érkeztek zenészek, és a belvárosi romkocsmáktól az Erkel Színházig sokféle helyszín adott otthont a műfaj legizgalmasabb hangjainak.

Az Eiffel Műhelyház koncertterme tömve volt, és az izgatott várakozás duruzsolása járta át a sorokat, ám amikor a lány megjelent a színpadon, ahogy mondani szokták, még a leejtett gombostűt is hallani lehetett volna, pedig kárpitozott volt a padló. Aztán Kinga a húrok közé csapott…

Gitár (Kinga Glyk), szaxofon (Lucas Saint-Cricq), dob (Nicolas Viccaro), és a billentyűs hangszerek (Michal Jakubczak, Arek Grygo). Az első etapban olyan érzése lehetett az embernek, mintha mindenki, „mondta volna a magáét: nem alakult ki érdemi párbeszéd, inkább egyéniségek zenéje volt ez, párhuzamos, változatos intenzitású monológok egymást felváltó kavalkádja. Ám úgy sejtem, hogy ez nem véletlenül történt így. Normál esetben ez a fajta, diszharmóniának tűnő versengés, ahogy a különböző komponensek megpróbálják egymást túlkiabálni, okot adna arra, hogy egy homlokráncolás kíséretében rosszallóan szóvá tegyem, ám itt érezhetően egy narratív ív kiindulópontjaként jelent meg.

7 fotó megtekintése

A koncert második felére ugyanis ezek a külön-külön önálló egységként létező, technikai tudásukban kimagasló és virtuozitásukban kitűnni akaró komponensek megtalálják a közös hangot, párbeszédet folytattak, és együtt zenéltek, ami az utolsó két szám katartikus tetőpontjában kulminált. Ez a fajta nonverbális narratíva Kinga zenéjében kifejezetten izgalmas, hisz élő és organikus egységet alkot, mely együtt vibrál a közönséggel.

Persze tudjuk, a zenéről beszélni olyan, mint az építészetet eltáncolni, ezért nem is szaporítanám a szót tovább azzal, hogy megkíséreljem a verbalitás szerény eszközeivel visszaadni azt a varázslatot, ami pont ezt a merev szűrőt megkerülve kommunikál a lélekkel. Hallgassuk inkább!

Az egyetlen, nagyon szubjektív negatívum, amit fel tudok hozni, akkor történt meg, mikor Kinga megpróbálta a közönséget is bevonni a zenélésbe, hogy egy relatíve egyszerű ritmus skandálásával részeseivé váljanak a show-nak. Számomra az ilyesmi mindig roppant kínos szokott lenni, és az efféle gesztusok egyből kiragadnak a flow-ból és belém helyezik a neurózist, különösen, mikor a közelben ülők kezdeti lelkesedése is elhal körülöttem. Ilyenkor nagyon tudok szégyenkezni a saját bevonódottságom hiánya miatt, és sajnálom az előadót, annak ellenére, hogy végső soron úgymond magának kereste a bajt.

Nyilván tisztában vagyok vele, hogy a vizualitás is szervesen hozzátartozik egy ilyen jellegű koncerthez, de már megszoktam, hogy csukott szemmel élvezzem a zenét, hisz ideális esetben az egy olyan mély, belső valósággal kommunikál, olyan elemi szinten mozgat meg és ad át tartalmakat, hogy nekem rontja az élményt, ha ”néznem” is kell a zenét.

Jazz, a globális nyelv

Bár a jazz eredetileg az Egyesült Államokból, bő egy évszazada indult, a 2025-ös JazzFest fókusza épp az Amerikán túli művészekre esik. Európai, afrikai és ázsiai alkotók mutatják meg, milyen messzire jutott ez a műfaj, és hogyan idomult a különböző kultúrák sajátosságaihoz.

Számomra az előadó és a befogadó közötti kapcsolat legalább olyan indirekt, mint amilyen maga az instrumentális muzsika. Amikor a színpadon lévő zenész áttöri ennek az intim, bizalmi térnek a membránját, és elkezd közvetlenül a közönséghez beszélni, aktív részvételre és a közös zenélés illúziójába invitálva őket, számomra kifejezetten zavaró. Értelemszerűen ezt nem lehet kritikaként felhozni Kingával szemben, hisz voltaképp maga a műfaj diktálja ezt a típusú interaktivitást, mégis, amikor a hölgy igyekezett bevonni a hallgatóságot, hogy legyenek a maguk “csökött” módján részesei ennek a közösségi aktussá emelkedő pillanatnak, engem elfogott a szorongás, és igyekeztem nem túl látványosan kimaradni a dologból. Szerencsére ez a kis közjáték nem tartott sokáig.

Arcpír, félrenézés, kényszeres körömágy-kapirgálás… nehéz úgy élvezni a zenét, hogy a szituáció beletol Woody Allen valamelyik ikonikus karakterének a folyamatosan félszeg és feszengő szerepébe, de erről valószínűleg a saját lelki alkatom tehet. Annyi biztos, hogy a magyar közönségre (és azokra a külföldiekre, akik ellátogattak az eseményre) nem ragadt át Kinga lelkesedése, és nem nagyon vonódtak be: a basszusgitáros által elindított ütem hamar kikopott a széksorok közül, és pár perc után újra némán hallgattuk a zenekar játékát, amit szerintem senki sem bánt, hisz a lengyel előadóknak nagyságrendekkel jobb volt a ritmusérzékük. Én pedig elégedetten süppedtem a székembe, és üldöztem tovább csukott szemmel a katarzist, amit aztán, jelentem, a végére sikerült is fülön csípni.

A koncert végén tehát úgy tudtam távozni a koncertteremből, hogy egy árnyalatnyival többnek éreztem magam, ami hatalmas érdem, hisz pont az ilyen apró építőkockákból rakjuk össze önmagunkat. Plusz egy 2×2-es legódarabka abba a billegő, rozoga felépítménybe, ami én vagyok. Valahová majdcsak elsuvasztom – gondoltam magamban, míg a 28A villamoson ülve roppant stílszerűen zötyögtem az Örs felé. A second-hand alkoholgőzzel kevert izzadtságszag, a fél 11-kor hazaszállingózó kínai vendégmunkások érthetetlen, de vidám csevegése, és az esti város fényei által megidézett keserédes életérzés tökéletesen zárta le ezt a felejthetetlen estét.