Láttuk az Ördögöt Kecskeméten
Az animációs filmek nagy szerelmeseként szégyenszemre eddig még sosem vettem részt a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon. Úgy voltam vele, hogy minek utazni és vállalni a mozilátogatással együtt járó kellemetlenségek széles skáláját, mikor az otthonom kényelméből online is megtekinthetem (némi fáziskéséssel persze) a nemzetközi termés kiválóságait. Ám az internetkorszak előtti időkben gyökeret vert analóg énem szép lassan kikönyökölte magának a megérdemelt helyet, és kénytelen-kelletlen, de kiléptem a 4K-monitor, a Dolby Surround hangzás, és a légkondicionált élettér biztonságából, hogy a valóság kókasztóan kánikulai tömegközlekedése segítségével elzarándokoljak az idei fesztiválra.
Mondanom sem kell, hogy a MÁV-val való utazás esetében, ahol a menetrend leginkább csak egy amolyan laza javaslat, ez némi késést eredményezett, de mindig is túlértékeltem a filmek első etapjának fontosságát, így nem bánkódtam nagyon, mikor végül sikerült a Robotálmok felénél beesnem a vetítésre. Pablo Berger tragikomédiája még így is ütött, valószínűleg annak köszönhetően, hogy már láttam korábban, az emlékeimből nagyjából össze tudtam fércelni a hiányzó kb. 45 percet, és kiélveztem a folytatást.
Ezt a logót bármelyik ezredfordulós metálbanda megirigyelhetné! (a szerző fotója)
Miután akklimatizálódtam, és egy programfüzet segítségével szélirányba állítottam magam, megcéloztam a magyar versenyprogram diákfilmjeinek vetítését, melyet a Hírös Agóra színháztermében tartottak. Persze, a fesztivál nagyágyúi az olyan egész estés játékfilmek voltak, mint a Csongor és Tünde, a Kék pelikán, a Vademberek, vagy a Sirocco és a szelek királysága, nyilván a ám én a patikamérlegen kimért professzionalizmus helyett most a nyers, csiszolatlan talentumot kerestem, amire mi sem lehet alkalmasabb helyszín, mint az az audiovizuális vadnyugat, ahol ezek a fiatal tehetségek alkotnak. Látni, ahogy egy új reménység szárba szökken ezen a szikes talajon sokkal izgalmasabb volt, mint a már ismert nevek munkáit figyelni a vásznon, tehát kerestem magamnak egy vállalhatóan félreeső széket a jobb szélen, az agyamat pedig standby üzemmódba állítottam, készen a felrobbanásra. Nem kellett csalódnom.
Ami a minőséget illeti, természetesen nagyon nagy volt a szórás. Voltak pontozási szuperpozícióban lévő, frenetikus darabok (Nagybogarak, Ördög), felejthetően középszerű szösszenetek (Elveszve, dis/comfort, Szökés), kissé félresikerült stílusgyakorlatok (Nullpont), zseniális és ihletett remekművek (Ház a tengeren, Tojásember, 1001 zsemle története, Tiszazug), valamint egy olyan darab is, mely nem vette fel az animációs rövidfilm helyiértéket (Engem).
Lehet, hogy túlságosan megátalkodott purista vagyok, de az az utolsó tétel számomra azért is volt különösen érdekes, mert több önmagánál: lényegében igyekszik meghackelni a versenyt azzal, hogy animációs film helyet egy társadalmi statementtel száll ringbe, ami finoman szólva sem korrekt a többi indulóval szemben. Attól, hogy alibiből nonfiguratív henna-mintákat “animálunk” valódi nők félmeztelen és meztelen testére, miközben a body pozitivizmus jegyében meginterjúvoljuk őket, álljon ez bármilyen közel a társadalmi kérdésekre nyitott szívemhez, a végeredmény még nem ad ki egy animációs rövidfilmet.
„Az Ördög bekerülése a versenyprogramba engem lepett meg a legjobban; szürreális volt ekkora képernyőn látni, amikor eddig csak telefonon és koszos laptopképernyőn néztem a filmet” – meséli a jelenleg másodéves vizsgafilmjén dolgozó Nádi Flóra, az Ördög c. animációs rövidfilm alkotója, aki művéhez többek közt Nikita Diakur “Ugly” című kisfilmjéből merített inspirációt. „Az Ördög végállomásának egy “vizsgamunka” nevű Google Drive-mappát szántam, mely ápolja és eltakarja őt. Aztán amikor nem figyeltem oda, valahogy kiszökött és levetült a KAFF-on. Ha valaha indítanak egy „magyar trash” kategóriát a fesztiválon, akkor a legnagyobb komolysággal vetem bele magam a versenybe!” – nyilatkozta Flóra, aki azt is elárulta, hogy a történet alapjául szolgáló beszélő hollóval a Hortobágyi Madárkórházban találkozhatunk!
Ha az Engem nem a KAFF-on indult volna, akkor nem lenne ennyire visszás a jelenléte, sőt értékelném is, hisz az üzenet, amit közvetíteni kíván, megérdemli, hogy elmondják, és fontos, hogy az ilyen tabusított témákról merjünk párbeszédet kezdeményezni… csak ne itt! Egy sütiversenyen sem célszerű például ádámkosztümben, szeméremtájékot eltakaró kis tejszínhabpamacsokkal ráülni egy tányérra, és az elfogadást népszerűsítendő megpróbálni eladni magad franciakrémesnek.
„Hozzáidomíthatjuk a látását bármihez, amit csak a képzeletünk felfoghat. Irányítani fogunk mindent, amit csak lát és hall!” (fotó: Banczik Robert)
„Egyáltalán nincs problémám a hétköznapi stílussal, viszont ha belekezdek egy animációs projektbe, mindig szeretek valami újjal, valami nem hétköznapi dologgal kísérletezni, mert amúgy lehet, hogy megunnám az alkotás folyamatát” – válaszolt a MATE mozgókép és médiaismeret szakán tanuló Farkas Rebeka, a Nagybogarak alkotója arra a kérdésemre, hogy van-e benne egyfajta lázadás a hétköznapibb animációs stílussal szemben? „Kicsit féltem, hogy a nézőközönség vevő lesz-e a fekete/abszurd humorra, úgyhogy nagyon örültem, amikor felkacagtak egy-egy poénon. Ennél az animációnál nem feltétlen volt az a célom, hogy mélyebb gondolatokat és kérdéseket tárjak fel, hanem, hogy valamilyen erősebb reakciót váltsak ki a nézőkből, például, hogy undorodva nevessenek.”
Úgy gondolom, hogy nagyon rossz precedenst teremtene a későbbi alkotóknak, ha díjaznák Oláh Nóra munkáját, és hamar eljutnánk oda, hogy a tényleges innováció és szakmai kraft helyett pusztán a társadalmi üzenet, valamint a képviselni kívánt csoportok marginalizációs kreditjeinek a száma határozza meg egy versenymunka pozícióját a végső rangsorban. Szerencsére felelős döntés született (legalábbis ebben a tekintetben), amiért igazán hálás voltam. Na de ne szaladjunk ennyire előre!
Szegény, parlagon heverő filmtekercsek! (a szerző fotója)
Pont az ilyen magas amplitúdójú élmények reményében keltem útra, és bizony volt is itt minden, ami szemnek és szürkeállománynak ingere. A mezőny ezúttal érezhetően a női energiákat részesítette előnyben, ami minden bizonnyal előrevetít egy nembeli eltolódást is a jövőre nézve. Az ilyen fluktuáció egyébként teljesen természetes, és (látva az idei versenymunkákat) kifejezetten üdvözlendő folyamat, hisz olyan hangok is előtérbe kerülnek, melyek ebben az alapvetően férfiak által dominált szakmában eddig nem voltak ily módon képviseltetve.
Hagyományos kreativitás
A Kecskeméti Animációs Filmfesztivál minden programja az esemény szellemiségéhez hűen teljesen ingyenesen látogatható, idén hét helyszínen várták az érdeklődőket, melyek közül a legnagyobb a Hírös Agóra Kulturális és Ifjúsági Központ színházterme volt, mely mintegy 600 fő befogadására alkalmas, de emellett nem elhanyagolható a szerényebb befogadóképességű Malom Mozi, a Katona József Könyvtár, a Kápolna Galéria, a Beszélő köntös kultúrpub, vagy Kecskemét város főtere sem. A cél természetesen most is az volt, hogy minél több emberrel megismertessék és megszerettessék az animációs filmek roppant színes világát.
Az a fajta üdítő frissesség, mely ezeken a kísérletező kedvű, progresszív, esetlenségükben játékos és kiforratlanságukban megkapó munkák nagyon biztató képet festenek a magyar animáció jövőjéről. Nagy kár, hogy a zsűri ezt nem így látta, és inkább a jelen konvenciói mellett tették le a voksukat, mikor kiosztották a legjobb diákfilmnek járó elismerést. Semmi problémám sincs Tarcsi Anna “Szökés” c. alkotásával, egy kifejezetten szeretnivaló, biztonságos kis filmecskét hozott össze, melynek a legnagyobb bűne, hogy egy roppant diverz és érdekes mezőnyben volt az a középértéken pihenő átlagosság, melyre ráhullott a díj. Persze az ember óhatatlanul is elmosolyodik, ahogy a tyúkólból kikommandózó kétbites kis állatot a szabadság első pillanataiban megzabálja valami ragadozó madár, de ennél (és a homeopátiás mértékben jelen lévő eredetiségnél) talán némiképp többre lett volna szükség a győzelemhez…
Persze tudjuk, az aranyozott szobrocska nem minden, sőt! (fotó: Banczik Robert)
„Számomra az jelentette a legnagyobb sikert, hogy ennyire csodás fogadtatása volt a filmemnek. Most látta először ekkora közönség, nagyon izgultam, hogy fog-e bárki nevetni, úgyhogy egy igazán jó megerősítés volt abban, hogy másoknak is tetszik amit csinálok, nem csak magamat szórakoztatom vele” – mondta Csabai Anna, nem titkolt favoritom, a Tojásember rendezője, akinek láthatóan nem szegte kedvét a zsűri döntése. „Nekem már az is óriási öröm volt, hogy bekerült a filmem az idei szelekcióba. A díjazás mindig egy szubjektív döntés. Érdekes lenne tudni a döntések okát, sokat lehetne fejlődni ezekből a visszajelzésekből. Az volt talán a legfőbb tanulság számomra a fesztiválból, hogy nem pusztán díjakban kell mérni a sikert: amit ott a vetítés után kaptam a közönségtől, az az igazi visszaigazolás. (…) Nagyon izgalmas lenne szerintem egyre több nem szokványos animációnak teret engedni, az idei KAFF-on is volt erre pár példa. A Tojásemberből kiindulva úgy gondolom, vevő rá a közönség, úgyhogy én bizakodó vagyok.”
Én is bizakodó vagyok, hiszen láttam a lelkesedést, a mozgókép iránti őszinte áhítatot, ez szüremlett át a vászonra vetített diákfilmekből, és ez a ragyogott vissza a közönség szemeiből is. Ilyenkor én is azt érzem, hogy a szakma jó kezekben van, és lesznek, akik az előző generációk örökségét hasonló színvonalon vigyék tovább.
Az új generáció. (fotó: Banczik Robert)
Természetesen a kíváncsiság és kötelesség arra sarkallt, hogy részt vegyek a pénteki és szombati, egyébként rendkívül széles programkínálatban, de számomra ez a diákfilmes blokk volt a fénypont. A magyar animációs rövidfilmekkel érkező Információs Program és Magyar versenyprogram, a fiatal európai tehetségeket felvonultató portugál, valamint északi animációs rövidfilmekkel érkező Panoráma Program, illetve az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál 2024-es mezőnyének legjobb munkáiból válogató szegmens is számos kiváló alkotással bizsergette a nívós szórakozásra vágyó közönség intellektusát. Nem túlzás azt állítanom, hogy külön-külön mindegyik megérdemelne egy terjedelmes bemutatást.
Hatalmas élmény volt számomra, hogy a szabadtéri vetítések alkalmával egy olyan örökzöld klasszikust is módomban állt megtekinteni, mint az 1982-es, magyar-francia koprodukcióban készült Idő urai, melynek digitálisan felújított változatát 2025. január 23-a óta a magyar mozik is kínálatukra tűzték. Emellett számos workshop, közönségtalálkozó, és egy art fair is színesítette a fesztivált, ahol a művészetek iránti olthatatlan szenvedélyemtől vezérelve egy matrica megvásárlásával én is támogattam a fiatal, kreatív alkotókat.
Most már csak az a kérdés, hogy mire/kire ragasszam fel! (A szerző fotója)
Az Oscar- és Golden Globe-gálák dramaturgiájához szokott énemnek kicsit talán ingerszegényre sikeredett a díjátadó: voltak kellemes meglepetések, csalódások, akadt némi ok az értetlenkedésre is, valamint a papírforma szerinti forgatókönyv is beigazolódott ott, ahol be kellett. Örömmel vettem például, hogy Tőkés Anna által rendezett “Utolsó dobás” c., egészen kiváló kisfilm elvitte az idei KAFF nagydíját, valamint hogy Balogh Mirjana parádés vizuális megoldásokkal operáló “Wish You Were Ear”-je a junior zsűri jóvoltából megkapta a legjobb rövidfilmnek járó díjat. Az is kifejezetten kedves volt a szívemnek, hogy a mintegy 14 év után folytatódó Magyar Népmesék, mely épp a KAFF-on debütált “A királyfi meg a három cimborája” c. epizód premiervetítésével, magabiztosan zsebelhette be a legjobb televíziós sorozatnak járó Bálint Ágnes-díjat. A Kék pelikán pedig a várakozásoknak megfelelően letarolta a mezőnyt, és a legjobb magyar egész estés játékfilm mellett a közönségdíját is magáénak tudhatta. Teljesen megérdemelten, teszem hozzá.
Majdnem mindenki, aki számít!
Sajnálatos módon egyéb elfoglaltságaim miatt nem tudtam engedni Báron György filmesztéta hívó szavának, hogy jelenlétemmel legitimáljam az idei magyar rövidfilmes versenyprogram győzteséről szóló szavazást. Aggodalomra azonban semmi okunk, elvégre ezek az avatott ítészek csak nem fogják egy olyan kisfilmnek adni a Filmkritikusok Díját, melyben egy animált madár 5 percen keresztül repül valami végtelenített panelház előtt? …igaz?
Persze volt ok a fanyalgásra is, hisz a már említett diákfilmes fiaskó mellett értetlenül álltam a legjobb európai tévésorozatnak kiosztott díj előtt is, melyet a Cigánymeséknek ítéltek a “Lóvá tett kupecek” c. epizód révén. Előrebocsátom, nem láttam a konkurencia felhozatalát, de őszintén szólva el nem tudom képzelni, hogy mit kellett a versenytársaknak letennie az asztalra ahhoz, hogy ez a mondanivalóját tekintve problémás alkotás, mely a Kis Vuk nívótlan vizualitásával roncsolja a látóidegeinket, egyáltalán a díjátadó közelébe kerülhessen. A sorozat bemutatott epizódjának Gát György antitalentumát megidéző 3D-s animációja ugyanis már másfél évtizede is jócskán elmaradottnak számított. Úgy gondolom, hogy roma polgártársaink ennél azért többet érdemelnének…
Viszont legalább itt nem pofozták fel Chris Rockot. (a szerző fotója)
Mindenesetre úgy terveztem, hogy az eseményt követően majd csendben kisurranok valamelyik oldalajtón, és kültelki Batmanként belevetem magam a kecskeméti éjszakába (legalábbis addig, míg a vasútállomáshoz érek…), de nem számoltam azzal, hogy közvetlenül a díjátadó után fogják újra levetíteni a díjnyertes rövidfilmeket, én pedig előrelátó módon nagyszerűen beékeltem magam a terem mértani közepére. Nem vitt rá a lélek, hogy másfél tucatnyi emberen (köztük számos díjazotton, akik a szélen lévő lefoglalt székeken ültek) átmászva verekedjem ki magam ebből a szituációból, így hát győzött a konformizmus, és kénytelen-kelletlen, de maradtam a helyemen.
Ennek nyilván megvolt az az előnye, hogy megtekinthettem olyan, korábban levetített alkotásokat, melyekre nem volt lehetőségem, viszont emiatt sikeresen lekéstem minden emberi időben közlekedő vonatot, és kénytelen voltam az éjszakai MÁV kegyeire bízni magam. Ami ugye mindig egy orosz rulett: sosem tudhatod, hogy a Nyugatiban, Bécs külvárosának valamelyik váróteremben, egy mező közepén lerobbant vasúti kocsiban éjszakázva, vagy épp egy hullazsákban fogod eltölteni az elkövetkezendő néhány órát.
Ám az a tény, hogy ez a cikk megjelent, és a laptopom nem a Bács-Kiskun megyei rendőrkapitányság bizonyítékmegőrzőjében van, arról árulkodik, hogy gond nélkül visszaértem Budapestre.
Forrás:
IMDb, kaff.hu, Youtube
Kép(ek) forrása:
KAFF
Írd be a keresett kifejezést