Style Takács Norman 2024. 11. 01.

Kern András öregotthonban nyomoz… de minek?

Fazakas Péter legújabb, veterán sztárparádéja olyan jutalomjáték mindenkinek, hogy az már szinte mellékes, hogy a közönség értetlenül távozik a moziteremből.

Vannak olyan filmek, melyek koncepcionálisan rendben lennének, de valahogy mégis képesek elbotlani a saját árnyékukban, és csalódást okozni. Az október 31-én debütáló ‘Ma este gyilkolunk’ alapvetően egy ilyen alkotás. Az ítész már fenegeti bonckését, hogy munkához lásson, feltárva azokat a fránya miérteket és hogyanokat. Viszont vannak olyan filmek is, amelyek premierje után ha egy nappal megnézed a Cicaverzum című, kultúra ellen elkövetett audiovizuális atrocitást, rájössz, hogy milyen nagy különbség van aközött, ha valami megbotlik a saját árnyékában, és ha valaki belebotlik egy árnyékszékbe. Ennek szellemében eldöntöttem, hogy a kritikusi minőségemet félretéve jóhiszemű leszek, és úgy fogom kezelni ezt a filmet, ahogy a film kezeli az öregedést: vagyis a fájó pontokkal való érdemi foglalkozás nélkül, és lehetőség szerint humorosan.

“Na de Norman, a cselekmény! Arról szeretnénk hallani, az istenit!” – hőböröghet valaki türelmetlenül, én pedig engedve ennek a teljességgel teoretikus népakaratnak, most vázolom is a sztorit. Kern András karaktere, Tolnai Tivadar polkorrekt szóval élve szépkorú színész, aki a film elején becsekkol a Pirandello nevet viselő színészotthonba. Tolnai egy vállalhatatlanul pökhendi alak: a monarchiás detektívként nyújtott alakításának magas lováról aláz mindenkit, aki valaha kamera közelébe került, egészen addig, amíg rá nem eszmél a Szózat szabadon értelmezett változatára (“Itt fogok megdögleni, b*sszameg!”), mert onnantól kezdve úgy viháncol a többiekkel, mint a nyugdíjas az unokáival egy meg nem nevezett márkájú műfogsorrögzítő krém reklámjában.

Addig viszont még hosszú és rögös karakterfejlődési tandemugrást kell végrehajtania, ugyanis az otthonban röviddel az érkezése után történik egy gyilkosság, neki pedig (leginkább azért, hogy velünk együtt ne kelljen olyan egzisztenciális kérdésekkel foglalkoznia, mint a személyes hagyaték szétforgácsolódása, vagy az elmúlás érezhető közelsége) ismét magára kell öltenie Radetzky hadnagy köpönyegét, hogy oldalán hű Watsonjával, Lilivel (Hermányi Mariann) felgöngyölítse az ügyet. Ami persze nem lesz egyszerű, mert nemcsak minden lakó, de még az orvos is színész, tehát abban az egy dedikált jelenetben, mikor a forgatókönyv engedi őket szerepelni, igyekeznek megvezetni Tolnait. Vagy mégsem? Ez már legyen meglepetés, és garantált, hogy a végén meg is fogunk lepődni. Csak nem úgy, ahogy szeretnénk.

Stirlitz rögtön tudta, hogy hibázott… – Fotó: Filmpositive

El tudom képzelni, hogy fenomenális volt részt venni ebben a projektben. A közös munka értelemszerűen a folyamatos poénkodás, a vidámság jegyében zajlott, és mindenki borzasztóan jól szórakozott, ahogy Kern András az egész stábot levette a lábáról, és konszenzusos egyetértésben tették le a lantot a forgatás végeztével, mondván, hogy ez nagyon ütős kis buli volt. Nyilván a magam visszafogott módján akár én is becsatlakoznék ebbe a jóságba, odasomfordálva a pacsizó, egymásnak gratuláló színészek, operatőrök és a rendező mellé, finoman jelezve, hogy “hello, kaphatnék én is egy pohár bloody Maryt”?

Azonban a résztvevők látható módon annyira el vannak foglalva a saját elégedettségükkel, hogy rám nem is figyel senki. Egy gondolat pingpongozott a fejemben, ahogy kóvályogtam kifelé a vetítésről: ennek a filmnek voltaképp nem volt szüksége rám mint nézőre. “Elévődtek volna ezek nélkülem is!” – mondtam magamban, kissé frusztráltan toporogva a mosdó előtt.

A történet többé-kevésbé igyekszik hozni az Agatha Christie-féle krimi külsőségeit, nagyjából úgy, ahogy egy kibelezett, téglákon álló Kispolszki távolról nézve, hunyorogva hasonlít egy pick-up terepjáróra. Egy pontig tehát elnézhetjük a filmet, sodródva az élménnyel, bemagyarázva magunknak, hogy tényleg egy autóban ülünk, de látva, hogy a táj nem változik, a motor nem duruzsol, majd egyszer csak váratlanul és mindennemű magyarázat nélkül a célállomáson találjuk magunkat, azért óhatatlanul felszalad a szemöldök.

Tolnai már sejtette, amit mi még nem. – Fotó: Filmpositive

Már csak azért is, mert a nagy krimiklasszikusokon pallérozott dedukciós képességünk szeretné az elhintett morzsákból a főszereplővel együtt felfejteni az intrika fonalát, de ezek létét valószínűleg csak 70 év feletti színészekkel lehet elhitetni. A nézőnek a stáblista legördülésekor olyan érzése van, mintha egy ponton a rendező úgy gondolta volna: elég volt ennyi időt hagyni Kern Andrásnak, hogy kinyomozza a semmit, és ne kerüljön közelebb a “rejtély” kulcsához, szóval zárjuk rövidre a dolgot, és menjünk haza. Tehát anélkül, hogy elspoilerezném a film némiképp… nos, mondjuk úgy, antiklimaktikus befejezését, szabadjon megjegyeznem, hogy nem túl elegáns, ha a teljességgel tanácstalan “nyomozó” úgy oldja meg az ügyet, hogy egy sufniban krumplis zsákot dobnak a fejére.

Persze mivel Köbli Norbert (S.O.S. szerelem!, Made in Hungaria, A Tanár) írta a forgatókönyvet, azok, akik humorérzék tekintetében megragadtak múlt évezred sötét, köztelevíziós érájában, nyilván tudnak valamennyire kapcsolódni a vásznon zajló eseményekhez (a mögöttem lévő sorokban itt-ott hallani véltem elfojtott kuncogásokat, különösen akkor, amikor a Kern szájába adott, viccesnek gondolt trágár bunkóságok elcsattantak…).

Kern András és Hermányi Mariann – Fotó: Filmpositive

Mi, többiek leginkább feszengtünk, és igyekeztünk minél jobban belesimulni a kárpitozott moziszékekbe, kiváltképp annál az pokolian ízléstelen résznél, amikor Kasza Tibi… bocsánat, Fűrész Feri és Pizzás Peti (?) az idősotthonnal szomszédos fatelepen megpróbálják megreformálni a magyar mulatós zenét, ami olyan fergetegesen vicces volt, hogy rögtön kétszer meg kellett mutatni. Ott valóban csak az újságírói kötelességtudattal vegyes mazochizmus gátolt meg abban, hogy felálljak, és elhagyjam a termet. Viszont legalább megtanultam, hogy az ingyenjegyekért olykor szekunder szégyennel kell fizetni.

Kern András mellett (aki egy ilyen szerepet természetesen már rutinból le tud hozni) a filmes szférában kevésbé ismert Hermányi Mariann (A tanár, Toxikoma, A besúgó) volt az, aki emlékezetes alakításával kiemelkedett a mezőnyből. Rajta tényleg látszott, hogy próbálkozott, és odatette magát ebben a szolid, de hálás szerepben. A korrektség kedvéért meg kell említeni, hogy komoly versenyelőnnyel indult, hisz az olyan színészóriásokat, mint Pogány Judit, Jordán Tamás, Bánsági Ildikó vagy Koltai Róbert, lényegében jelentéktelen, ám roppant önazonos mellékszereplővé zsugorította a forgatókönyv.

Viszont ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a fiatal színésznő a ’30-as évek némafilmes femme fatale-jait idéző arcélével képes volt olyan hitelesen megjeleníteni az idősgondozásban dolgozó szociális szakemberek legjavának humánus jelenlétét, hogy az ember csak remélni tudja, hogy öreg korára majd ilyen ápolónőt kap maga mellé ahelyett, akit… nos, minden valószínűség szerint kapni fog.

Hiring Hermányi was indeed… a nice touch. – Fotó: Filmpositive

A film papíron krimi-vígjáték, ami annyit jelent, hogy a vígjáték elérvényteleníti a krimit, a krimi pedig saját magát érvényteleníti el, méghozzá büszkén vállaltan (annyira persze nem büszkén vállaltan, hogy a trailer is ilyen legyen), amitől az élmény nem lesz jobb, viszont így bármilyen kritikát el lehet hárítani azzal, hogy az egy stílusparódia, szatirikus elem vagy belsős vicc volt, amit nem értettél. Persze szó se róla, tudunk mi magyarok jó vígjátékot készíteni! Hisz ki ne ismerné az *illessz be egy rendkívül ritka, kirívó ellenpéldát* c. remeket? Viszont amikor a projekt fölött a nulladik kilométerkőtől kezdve ott lebeg Damoklész kardjaként az Álom.net, a Pappa Pia és a Szuperbojz, felmerül a kérdés, hogy érdemes megpróbálni.

Számomra, aki úgy általában szeretem, ha a dolgoknak van értelme, mindez kicsit sérelmes, leginkább azért, mert elpazaroltnak érzem azt a lélegzetelállító mennyiségű talentumot, melyet sikerült egy fedél alá hozni a forgatás kedvéért, hogy aztán a 90 százalékukkal ne kezdjenek semmit, és csak biodíszletként vegetáljanak a Kernre írt monodrámában. Ironikus módon pont úgy, ahogy a történetben is parlagon hevernek ezek az idősotthonban tengődő, kiöregedett tehetségek. Erről is szólhatott volna a film. Persze az szétfeszíti ennek a zsánernek a kereteit. Nekünk pedig nevetnünk kellett. Volna…

Hé, legalább nem egy rappelő macskát hallgattunk! – Fotó: Filmpositive

Minden alapanyag adott volt egy gourmet vacsora elkészítéséhez, erre csináltak belőle egy szendvicset. A kenyér kicsit száradt, az uborka megpuhult, és az egésznek olyan íze van, mintha egy kórház büféjéből származna, de végbéltükrözés után az ember ugye nem válogat. Viszont megígértem magamnak, hogy úgy fogom boncolgatni ezt a filmet, ahogy a film boncolgatta az öregkort, és annak drámáját… vagyis sehogy. Tehát pontosan azt teszem, amit Tolnai Tivadar a film végén: rágyújtok egy cigire, hátradőlök, és elégedetten konstatálom magamban, hogy a tornanádaskai munkásszállóhoz képest ez tényleg egy Hilton.