Február 6-án, helyi idő szerinti hajnali 4 óra körül a Richter-skála szerinti 7,6, majd 7,7-es erősségű földrengés rázta meg Törökország középső részét. A történet innen ismerős, a hírek alapján mindenki követhette az eseményeket, még többen emlékezhetnek arra is, hogy a mentésben részt vevő magyar csapat tizenhét túlélőt, köztük három gyereket mentett ki a romok alól. Talán rémlik az a valamivel vidámabb információ is, hogy a mentés végeztével a török légitársaság első osztályon utaztatta haza a hősies munkát végző keresőkutyákat és gazdáikat.
Arról viszont kevesebbet tudunk, hogy kik, hogyan, milyen eszközökkel indulnak, illetve indulhatnak el egy hasonló katasztrófa után menteni a menthetőt. Vagy hogy mennyi időbe telik összepakolni a szükséges felszerelést, kiutazni, mit és mennyi eszközt visznek magukkal a csapat tagjai, és főleg hogyan találják meg, szabadítják ki ezekkel a romok alatt rekedt túlélőket.
Hogy neked ne kelljen, a First Class megkérdezte. Sőt, Dr. Jackovics Péter tűzoltó ezredes, a Hunor mentőszervezet parancsnoka, az országos katasztrófavédelmi főigazgatóság veszélykezelési főosztályvezetője körbe is vezetett minket a raktárban, megmutatta mi mire való, és néhány eszközt ki is próbáltunk.
A Hunor mentőcsapat belföldön és külföldön is bevethető, főleg földrengések utáni túlélőkutatásban, mentésben tartják őket a legjobbak között számon, de árvízi védekezésnél, extrém hóhelyzetnél, házrobbanásnál sem jönnek zavarba. 12 éve alakultak, tagjai hivatásos tűzoltók, közülük is a legjobbak, legtapasztaltabbak kerülhetnek be a csapatba.
Külföldre olyan esetben mennek menteni, ha a természeti, vagy civilizációs katasztrófát elszenvedő ország képességeit meghaladja a mentés, kárelhárítás. Ilyenkor a bejáratott csatornákon segítséget kérhet a bajba került ország – az ENSZ-től, a NATO-tól vagy akár az EU-tól –, és ha rábólintanak, indulhat is az akció.
Törökország az EU-tagállamoktól kért segítséget Brüsszelen keresztül, ami befutott a magyar nemzeti kapcsolati pontra. A kormány pillanatok alatt zöld utat adott a missziónak, hiszen
ebben a műfajban a gyorsaságon nagyon sok múlik, az első 48 órában van a legnagyobb esélyük a túlélőknek.
És a Hunor-csapat gyors is, a földrengés napjának estéjén már úton is voltak a helyszínre, ahová a Magyar Honvédség csapatszállító repülőgépével jutottak el. Összesen 55 fő utazott a gépen, 44 hivatásos tűzoltó, hatan az Országos Mentőszolgálat és öten a Magyar Honvédség állományából, plusz a két személykereső kutya. Őket a TEK 16 fős csapata követte pár nappal később.
A létszámot, felszerelést úgy válogatják össze, hogy minden szükséges eszköz rendelkezésre álljon – egyhetes, teljes önellátásra készülnek ilyenkor, egyedül vízből visznek csupán három napra elegendő készletet, illetve az üzemanyagot is a helyszínen szerzik be – a tábort 72 fősre méretezték, és 20 tonnányi, összesen 27 köbméternyi felszerelést szállítottak ki Törökországba.
Hazai bázisuk a repülőtérhez közel helyezkedik el, szükség esetén azonnal indulásra készek, és vasúton, közúton is el tudják juttatni a felszerelést a mentés helyszínére. Az ankarai repülőtérről négy kisteherautóval vitték tovább a felszerelést a csapat pedig városi buszokon tette meg a négyórás utat a földrengés által leginkább sújtott területre, ahol 1000 eltűnt emberről tudtak. A magyarok szabad kezet kaptak, teljesen megbíztak bennük és mire odaértek, a helyiek már nehézgépekkel járhatóvá tették az utakat és különféle munkagépeket – markolók, daruk, homlokrakodók, betontörők – vezényeltek a helyszínre. Az üzemanyagbeszerzés okozott még nehézséget, ugyanis elektromos hálózat nélkül a benzinkutak sem üzemeltek, viszont a tábori aggregátorokhoz, belső égésű motorral hajtott kézi gépekhez kellett a benzin. Sajátos cserekereskedelem hidalta át a problémát, a helyiek szereztek üzemanyagot, és így ők is tudták hol tölteni a telefonjaikat, hogy annak segítségével tovább keressék, értesítsék, megnyugtassák a hozzátartozóikat.
Törökországban a földrengésbiztosnak épített, vasbeton szerkezetű épületek szintjei vagy palacsintaszerűen csuklottak egymásra, vagy egyszerűen felborultak. A 7,7-es rengést 3000-nél is több kisebb-nagyobb utórengés követte, ez sokszor az épületben érte a mentőcsapatot, de a hullámzó talaj látványa sem volt ritka. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a vasbeton szerkezetben kialakuló terekben a bent rekedt áldozatoknak sokkal nagyobb esélyük volt a túlélésre, mintha az épület téglából épült volna.
Elsőként a kutyások kezdik a mentést, a romok körül, kívülről befelé, fentről lefelé haladva vizsgálják át a terepet. Ahol jeleznek, és a kontrollkutya is megerősíti az élő személy szagát, ott előkerülnek a helyzethez legjobban használható eszközök is. Ezek lehetnek kamerák vagy akusztikus szenzorok is, amelyek az áldozat által keltett zörejeket figyelik. Nehezíti a mentést, hogy ezek a hangok, jelzések a rom alól a járatokon teljesen más irányból is jöhetnek, mint ahol a keresett személy ténylegesen található.
Endoszkópos kamerával néznek a romok alá, de segítséget jelenthet a hőkamera és az érzékeny mikrofonok is. Nehéz úgy figyelni a neszekre, hogy közben a közelben munkagépek dolgoznak, és hiába a nagy rutin, néha le kell állni, elcsendesedni és úgy figyelni az árulkodó zajokra. Ha megvan a túlélő – jellemzően a rom belsejében – akkor jön a másik, szintén nehéz és veszélyes feladat, a sokszor nagy tömegű gépekkel be kell kúszni a romok közé.
De nem csak bevinni, hanem használni is kell őket, lehetetlen helyzetekben vágni az acél szerkezeti elemeket, betont, és közben figyelni kell a gázszivárgásra, füstre, tüzekre – ezt főleg a gázpalackok okozták. Utóbbiakat reménytelen dolog eloltani, mert a járatokon át csak a láng látszik a felszínen, az, hogy mi és hol ég, nem.
És nem utolsósorban a mentést végzők biztonságára is ügyelni kell, munka közben az ingatag épületrészeket támasztóelemekkel biztosították. Ezeket a hidraulikus támasztékokat is itthonról vitték, mivel a helyszínen legfeljebb pálmafát találtak volna, az meg nem sokat ér a jellemzően 12-20 emeletes épületek megmaradt szerkezeteinek biztosításánál.
Nem ritkán több irányból is megpróbálják kiszabadítani az áldozatot, és előfordult, hogy 16 órán át dolgoztak, hogy kiszabadítsanak valakit. Takarót, infúziót lehet bevinni, szükség esetén a romok alatt amputálni is tudnak, ha másként nem tudják kiszabadítani az áldozatot, de ilyenre ezúttal szerencsére nem volt példa.
A terepen a Hunor tagjai voltak az egyetlenek, akik megállás nélkül, napi 24 órát, több váltásban dolgoztak, és akit megtaláltak, azt ki is szedték a törmelék alól. A hosszú, nem csak testileg, hanem lelkileg is megterhelő munkát muszáj jó minőségű, lélegző, komfortos ruhában végezni. A kiálló vasbeton tüskék mellett a szálló por, azbeszt és éles törmelékek is nehezíthetik a feladat elvégzését.
A különösen nehéz körülmények és a hideg miatt feszített munkatempó ellenére a Hunor tagjai megúszták baleset nélkül a küldetést. De
nemcsak ők, hanem a 17 kimentett áldozat is mind jól van.
Bár a technika is egyre fejlődik, és újabb eszközöket lehet bevetni a túlélők keresésénél – akár az áldozat melletti mobiltelefont kimutató, akár interferenciát jelző eszközökkel –, jelenleg még mindig nagyon nagy a kutyás találatok aránya. Törökországban nagyjából fele-fele volt a műszaki eszközökkel és a kutyák segítségével megtalált túlélők aránya.
Végül tizenhét embert – köztük három gyereket – mentett ki a magyar csapat a romok alól, és három kutya is szerepel a listájukon. Nyilván hasonló helyzetben senkit nem érdekel, hogy mennyibe került az emberfeletti erőfeszítésbe kerülő mentés. Jackovics Péter úgy fogalmazott, ha csak egy embert tudtak volna megmenteni, akkor is megérte volna segíteni.