Emlékszel még arra, hogyan születtek a dinoszauruszok a Jurassic Parkban? Ha nem, jöjjön egy kis gyorstalpaló: a történet szerint a sok tíz millió évvel ezelőtti szúnyogok jól megszívták magukat finom hüllővérrel, ám aztán rossz helyen pihentek meg, egészen pontosan olyan fán, amelyből gyanta folyt. A megkeményedő gyanta fennmaradt, belsejében a szúnyoggal és a vérmaradványokkal – utóbbiban részleges DNS-maradványokkal. Ebből némi labormunkával már ki is kotyvasztották a raptor- és brontoszaurusz-örökítőanyagokat.
Elméletileg lehetséges lenne egy ilyen forgatókönyv a valóságban is, hiszen találtak is korábban olyan borostyánokat, melyekben csapdába estek a régi idők rovarjai, de az azokban lévő bármiféle anyagból DNS-t kivonni ilyen mértékben biztosan nem lehet. (Főleg, hogy kb. 5 millió év után semmi nem marad a DNS-ből.)
Oké, valódi Jurassic Parkunk tehát nem lesz, de az alapgondolat egyébként nem feltétlenül hülyeség. Ezt már nem mi mondjuk, hanem a világ legjobb egyetemének ismét megválasztott MIT kutatói, akik bevallottan a film ihletésére csináltak borostyánszerű polimerből DNS-tárolót.
Közleményük szerint a küllemében is ugyanolyan átlátszó anyagban biztonságosan és hosszú távon lehet tárolni DNS-t, előnye pedig az lehet, hogy tökéletesen működik szobahőmérsékleten is, nem kell hozzá dermesztő hideg, melynek fenntartása rengeteg energiát emészt fel. Ha egy nap szükség lenne a polimerborostyánban eltárolt DNS-re, akkor csak fel kell azt bontani, de a szakemberek már azt is bizonyították, hogy ez nem okoz kárt az adatban.
Ha már adat, a kutatók arra is kitértek, hogy ez egyfajta adattárolási módszer is lehetne a jövőben. A DNS-t felépítő nukleotidokat ugyanis akár digitális jeleknek is meg lehetne feleltetni, így kvázi programozott DNS-ekkel például fény- és mozgóképeket, zenét is meg lehetne őrizni a távoli jövő számára. Az MIT demonstrációjában ez a kódolás meg is történt, ők stílusosan a Jurassic Park főcímzenéjét raktározták el DNS formájában.