Még a ruhatárost is megtapsoltuk ezen a filmbemutatón

Szóval a történet úgy kezdődött, hogy kaptam egy meghívót az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója című film bemutatójára. Az efféle történetek általában így kezdődnek. Ragaszkodva az évtizedes rigolyámhoz, miszerint a plakáton kívül semmilyen más információnak nem nézek utána a mű megtekintése előtt, ezúttal is vakon vetettem bele magam az élménybe. A dress code szabályainak megfelelően a legropogósabb ‘smart casual’ ruhagarnitúrámat magamra öltve (vagyis ingben és farmernadrágban) látogattam el az Urániába. Menet közben elkezdett zuhogni az eső, szóval ennyit az „okos” öltözetről, az időjárás leleményesebb volt.

A bejárat előtt parkoló retro autók között kiterített vörös szőnyeg szokatlanul emelkedett hangulatot kölcsönzött az eseménynek: az ember megilletődik, mikor belegondol, hogy arra a matériára fog rálépni, melyre nem sokkal ezelőtt egy híres… várjunk, ki is volt a rendező? Na és a főszereplők? Vajon bementek már, vagy épp itt állnak mellettem? Lehet, hogy mögöttem állnak? Ilyen és ehhez hasonló, aggasztóan paranoid kérdések cikáztak a fejemben, miközben a portás, a ruhatáros és a jegyszedő lába nyomán elbaktattam a bejáratig.

Odabent magasra hágott a hétköznapok eleganciája: mindenki roppant ‘smart’, és kifejezetten ‘casual’ volt, már ha nem számoljuk azt a néhány strébert, aki csak azért is Ecseri piacos Hugo Boss öltönyben jelent meg, hogy ezzel demonstrálja a felsőbbségét. Reménykedve, hogy lesajnáló pillantásom nem valamelyik stábtagra irányul, becsekkoltam, és elfoglaltam méltó helyem a leghátsó sorban. Elvégre utolsókból lesznek az elsők! Valamiben.

Megkezdődött a hosszú várakozás a negyedórás késéssel induló vetítésre. Mindenki feszengett, még az is, aki nem, hisz ilyenkor az alkalom megkíván egy kis feszengést. Szép lassan megtelt a terem, a színpadon pedig felállítottak két erősítőt és egy mikrofont, amely mellett legnagyobb megrökönyödésemre egy virágmintás ruhát viselő lány, és egy gitáros srác tűnt fel. Lehet, hogy rossz helyre jöttem? – futott át az agyamon, és lelki szemeim előtt már a gitáros istentiszteletek rémképe is megjelent, de szerencsére hamar kiderült, hogy csak a főcímdalt fogják előadni.

Rövid felkonf után lejjebb csavarták a világítást, és elkezdődött a film. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék róla (minden aggályom ellenére szeretném, ha ezt az alkotást minél többen megtekintenék), az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója egy egészen különleges koncepcióval készült hibrid mű, mely egy werkfilmes metanarratívába helyezett, játékfilmes jelenetekkel megtűzdelt dokumentumfilm eszközeivel meséli el egy kutatómunka folyamatát. Talán ez így kissé zavarosan hangzik, de biztosíthatom a kedves olvasót, hogy a gyakorlatban nagyjából összeáll. Még akkor is, ha amúgy nem alkot koherens egészet.

A történetről röviden: a jelenleg 76 éves Tóth Miklós 1968-ban heves szerelmi kapcsolatba keveredett a brit követség egyik gépírónőjével, Alexandrával, majd az állambiztonsági szervek és besúgóik lelkiismeretes munkájának köszönhetően az egyetemista srácot 8 hónapra börtönbe zárják. Részben ennek következtében, de a két szerelmes eltávolodik egymástól, és mintegy 53 év elteltével van esély a kapcsolatfelvételre, mikor is az immár nyugdíjas Miklós a stáb segítségével (és a fiatalkori önmagát játszó színésszel együtt) igyekszik rálelni Alexandrára.

A sztori egyedisége, hogy minden idősík történését az élet írta, tehát a rekonstrukció lépései adják ki a film tetemes részét. Nem akarom magamat az ihletett analitikus szerepébe helyezni, de már az első 30 perc után úgy éreztem, mintha a játékfilmes betétek csak amolyan utógondolatként kerültek volna bele az alkotásba, és mint később kiderült, valóban ez történt. Sajnos a hegesztéskor megmaradt egyenetlenségeket nem sikerült kiköszörülni, így a kész mű kicsit identitászavarosnak hat, és minden profizmusa ellenére sem éreztem indokoltnak, hogy színészekkel játszassák el a múlt eseményeit.

Másfél óra nagyon kevés volt ennek a sztorinak. Egy olyan szerelmet akartunk rekonstruálni, melyet intellektuális értelemben értettünk, de nem éreztünk át. Tudtuk, hogy itt két ember szereti egymást, hisz elmondták, de intimitásuk rejtett pillanatai helyett sok esetben a rejtett pillanatokat kileső ÁVH-s elvtársak tevékenységét nézhetjük, és ez némiképp roncsolta az átélhetőséget.

Értem én, hogy nem megmutatni valamit is lehet egy erős filmes eszköz, a Nemes Jeles László által rendezett Saul fia is ezzel operált, de itt nem igazán működött. Ugyanez volt a helyzet a drámával. A 8 hónapos börtönélet nyomorúságából annyit láthattunk, amennyit az első másfél-két percben megmutattak. A lehallgatások, megfigyelések és pitiáner spiclik árulásának valósága is elsikkadt az időugrások közepette. Persze nem a rendszerváltás előtti éra bűneivel akarunk szembenézni, nem ez volt a fókuszban. Rendben, de akkor mégis mi volt a fókuszban?

Számomra a legnagyobb sokk az volt (mármint a filmmel kapcsolatban, az átlag-mozilátogató érzelmi intelligenciáját tekintve nincsenek illúzióim), mikor a közönség egy-egy nyomasztó vagy torokszorítóan keserű pillanatnál is felnevetett. Nyilván ezért csak bizonyos mértékig felelős a film, de annyiban mindenképp elmarasztalnám, hogy nem kommunikálta jól az átadni kívánt emóciókat, és ez itt is megmutatkozott. Nagyon nehezemre esett érezni valamit egy olyan sztori kapcsán, aminek ennyire gyomorszájon kéne vágnia.

Nem szeretnék a rendezőkre mutogatni, de kénytelen vagyok, hisz részelemeit tekintve a film kifogástalan. A kamerázás elsőrangú, látványvilág csillagos ötös, a színészek is kifejezetten hitelesnek hatottak, és a dokumentarista részekre sem lehet panasz. Azzal volt a probléma, amit ezekből az elemekből kiraktak, és ahogy kirakták őket.

Mint az olaj és a víz, nem vegyültek jól, és nem azért, mert egyébként nem lennének vegyíthetőek: a jelenkori dokumentumfilmes közeg nyugodtan átvérezhetett volna a játékfilm nosztalgiától szépiás világába, például úgy, hogy Miklós bácsi besétált volna a forgatás jeleneteibe, és kiigazíthatta volna a szereplőket, újrarendezve a díszletet, kicsit odébb tolva egy kávézóasztalt vagy felkapcsolva egy lámpát. Sőt, a valóság kiábrándító sivárságával párhuzamosan megfogalmazhattak volna (mint az Utolsó éjjel című film végén) egy alternatív, idilli szcenáriót, hogy mi lett volna, ha azt az ominózus autót nem állítják meg a határnál…

Volna. Mennyi volna van itt! Szívesen láttam volna, ha ezekből egy is megvalósul, és a közönségfilmessé eszkábált formula nyújtotta mérhetetlenül innovatív lehetőségek virágot bontanak, de megmaradtunk a(z egyébként nagyon szakavatott módon elkészített és prezentált) vegyes felvágottnál. A kezdeményezést, az egyediségét, valamint azt, hogy egyáltalán létrejött, messzemenőkig respektálom. Viszont nagyon hiányzott itt még fél óra játékidő, és fél év gondolkodási idő. Tudod, szerintem.

Miután legördült a stáblista, és ismét kigyúltak a fények, még meg sem tudtam térni a földre ebből az élményből, máris lerángattak, valahová nagyon mélyre: a korábbi konferanszié asszony ismét a színpadra járult, és elkezdett egyesével megtapsoltatni mindenkit, aki a film elkészültében segédkezett. Vagyis nemcsak a színészeket, a két producert és a két rendezőt. Nem, az egyik jelenetben látható disznóvágásnál asszisztáló Iluska nénitől (ha rosszul emlékszem a nevére, elnézést kérek, kezit csókolom!) kezdve a háttérmunkás egyetemi hallgatókon át egészen a sarki lángososig. Szinte már vártam, hogy mikor kell megéljeneznünk Röfit, a malacot, akit a vidéki kompánia megpörzsölt.

A buddhista kozmológia apokrif irataiban minden bizonnyal említést tesznek olyan narakáról (pokolbéli sík), melyet leginkább a ‘szünet nélküli, mérsékelt ováció poklaként’ lehet aposztrofálni. Ezen a helyen 10,369*10¹⁰ évig kell ülnöd egy teremben, és minden valaha volt embert, állatot és kavicsot meg kell tapsolnod. A legborzalmasabb az egészben, hogy bármikor távozhatnál, de az nagyon-nagyon nagy udvariatlanság lenne. Valahogy így éreztem magam, miközben a jobb kezem ujjait újra és újra a bal kézfejemhez érintettem, mintegy jelezve, hogy egyébként értékelem az említett személy munkáját, de kezdenek heveny szuicid gondolataim támadni.

Nagyjából másfél millió évvel később mindenki felállt a színpadra, és elérkezett az etap, amikor lehetett kérdezni a rendezőktől. Na, gondoltam, itt az én időm, most majd szerzek a lapunknak valami zsíros kis belsős infót, amivel jól leiskolázhatjuk a nyilván tetemes konkurenciát, akik szintén az 1986 – Egy szerelem rekonstrukciója című filmről írnának, és valamiért nincsenek itt az újságíróik. Már meg is fogalmaztam magamban a tökéletes kérdést, amely valószínűleg az egész médiakörnyezetet átalakította volna, de sajnos kiderült, hogy kérdezés joga egyedül a konferanszié asszonyt illeti meg.

Miután ezt is kipipáltuk, egy állófogadással egybekötött minikiállításra invitálták meg a közönséget a felső szintre, ám ezen a ponton már annyira visszaéltek a bizalmammal, hogy óvakodtam csatlakozni. Mi van, ha igazából ott sem lehet kérdezni, megint meg kell tapsolni valakiket? Pezsgőspohárral és libamáj-pástétomos bagettel a kézben mégis hogyan tapsikoljon az ember? Még a végén összemaszatolom a ‘smart casual’ ingemet! Na és ha véletlenül összefutok Scarlett Johanssonnal? Mindezt tekintetbe véve jobbnak láttam, ha kihasználom az alkalmat, és elpárolgok.

Magic

Tudod, mit csinál egy statiszta? Beavatunk a filmek titkaiba

Négy magyar mesélt nekünk arról, miként váltak statisztává, emellett jó pár érdekességet is megosztottak velünk a munkájuk kulisszatitkairól.