Alig 50 ezren lakják a franciaországi Bretagne tengerpartján fekvő Saint-Malo városát. A helyiek büszkék lehetnek történelmükre, ugyanis a települést még a gallok alapították a Kr. e. 1. században, ám hírnevét nem annak köszönheti, ami a múltban történt vele, hanem a természet munkájának.
A félszigetre épült város körül az Atlanti-óceánra ugyanis óriási hatással van az árapály-jelenség: a legmagasabb és a legalacsonyabb vízszint között 12-14 méteres különbségek is előfordulnak. A jelenségről már a 19. századi francia író-költő, Victor Hugo is megemlékezett, aki a vágtázó lovak sebességéhez hasonlította az ár és az apály váltakozását.
Mindezt – mint mindenhol a világon – napi kétszer lehet megcsodálni. A víz visszahúzódása ideális alkalmat jelent a helyiek számára, hogy begyűjtsenek némi tengeri herkentyűt: száraz lábbal lehet így fogni számos különféle kagylót, garnélarákot, sőt, még osztrigát is.
A jelenség egyébként nem veszélytelen: a vízszintemelkedés tényleg annyira gyors tud lenni, hogy könnyen bajba keveredhet, aki nagyon bemerészkedik a csak ideiglenesen száraz területre, és nem távozik onnan időben. Mindezt csak tetézi, amikor kicsit feltámad a szél vagy viharosabb az idő: ilyenkor akkora hullámok korbácsolódnak, hogy a part menti házak harmadik emeleti ablakait is mossa a sós víz.
Az árapály-jelenség erősségére egyébként létezik egy kiszámolható koefficiens, melynek értéke 20 és 120 közé esik. A saint-maló-i értékek gyakran 110 felett vannak. Létezik egy olyan kifejezés is, hogy az “évszázad árapálya”: ezt azokra az alkalmakra használják, amikor a vízszintváltozás meghaladja a 118-as értéket. Erre legutóbb 2015. március 21-én volt példa, akkor a koefficiens elérte a 119-et, a vízszintkülönbség pedig 14,15 méter volt. Ahogy a nyitóképen is látható, a napra sokan a városba utaztak, hogy megcsodálják a természet erejét.
Aki szeretne még ilyet látni, annak nem kell egy évszázadot várnia: az előrejelzések szerint 2033 márciusában hasonló természeti jelenségben lehet része a városnak.