Pokoli rossz filmek – első felvonás

Van egy különleges, mazochizmussal határos élvezete annak, ha az ember direkt rossz filmeket néz. Olyasféle érzés ez, mint mikor tanúja vagy egy háztűznek, autóbalesetnek: tudod, hogy borzalmas, ami történik, de mégsem vagy képes elfordítani a tekintetedet. Az efféle élmény egy olyan pontját birizgálja az agyadnak, amiről nem is tudtad, hogy viszkethet egyáltalán. A legizgalmasabb darabok persze azok, ahol az alkotók a kreativitásuk és képességük maximumát adják bele a produktumba, őszintén elhiszik, hogy amit csinálnak, az maradandó… hogy aztán a végeredmény egy kupac tehéntrágya beltartalmi értékével érjen fel.

Rajongásom az ilyen filmművészeti szörnyszülöttek felé valójában jól rokonítható azzal az odaadással, amit úgy eleve a médium iránt is érzek, hisz ahogy a klasszikus értelemben vett érdemes művek esetében, itt is egy szerencsés csillagegyüttállást keresünk, csak épp ellentétes előjellel. Sőt, többet annál! Hiszen önmagában a rossz még nem lesz szórakoztató, az elhibázottság nem nyer esztétikai többletet, és az ordító antitalentum nem fog mágikusan tehetséggé alakulni. Kell valami megfoghatatlan adalék. Valami, ami a skála túloldalán katarzist okoz, itt meg leginkább nevetőgörcsöt. Az előbbi esetben a szándékoltság és az akarat eredményezi, a rossz filmeknél pont, hogy az alkotói szándék ellenére valósul meg. Ilyen tekintetben kiváló trash filmet készíteni nehezebb, mint a tökéletességet ostromolni, mert itt a végterméknek olyan szuperpozícióban kell lennie, hogy egyszerre vehesse fel az IMDb 1-es és 10-es osztályzatát.

Ám ahogy Nietzsche is rávilágított „ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád” – tehát óvatosan kell belekezdeni a filmművészet poklában való barangolásba, mert a gyenge jellemet és ízlést könnyen elferdítheti a silányságnak való túlzott kitettség. Tehát ha nem figyelünk oda, a végén még elkezdünk Transformers-filmekért meg az új disney-s Star Wars-trilógia darabjaiért lelkesedni, ettől a szörnyűségtől pedig mindenkit meg szeretnék kímélni. Magamra vállalva hát a vergiliusi feladatot, hogy lekísérjem az olvasót a mélybe, megmutatom mindazokat az alvilági látnivalókat, melyeket az internet sötét bugyraiba száműztek az égiek! (Szóval, csak hogy tiszta legyen, tematikus, relatíve spoilermentes, és meglehetősen szubjektív filmajánló következik.)

Gyorsan vágjunk át az első körön, vagyis a Pokol tornácán, és adózzunk egy perc néma csenddel azoknak a celluloidba oltott tragédiáknak, melyek sohasem készülhettek el, vagy épp elkészültek, de az évek alatt elvesztek és fellelhetetlenekké váltak! Menjünk is tovább, nincs itt semmi látnivaló! Szó szerint.

Második kör: a szerelem bűnösei

The Room (2003)

A trash atyjaként gyakorlatilag a nulladik kilométerkövét képezi minden roncsfilmes katasztrófaturizmusnak. Esthajnalcsillagunk, melyhez utazásunk irányát igazíthatjuk. Sokunk számára Tommy Wiseau filmje jelenti azt az elemi erejű ősélményt, melyet újra és újra át akarunk élni. Johnny és Lisa kortalan szerelmi története csupán kerete ennek a megrendítő tapasztalásnak, ugyanis a Room minden aspektusában tökéletes. A párbeszédek sorai szállóigékké váltak, a szereplők mozzanatain videóesszék százai élcelődtek, hogy aztán milliók kacagjanak a film abszurditásán.

Már azelőtt is széles körben ismert alkotás volt, hogy a 2017-es Katasztrófaművész rá irányította volna a közönség figyelmét, de James Franco alakításában Tommy Wiseau emblematikus karaktere újra, még erőteljesebben robbant be a köztudatba. Mert ugye Tommy, a rendező/producer/író/főszereplő rejtélyes személye és az általa életre hívott Johnny szinte elválaszthatatlanok: együtt adják ki azt a bizarr, önellentmondásos legendát, ami a film köré épült.

A Room sztorija a lehető legelcsépeltebb romantikus dráma, mely röhejesen elhibázott klisékből és ordító egyoldalúságból építkezve alkot valami egészen egyedülállóan szürreális felépítményt, melyben minden megtörténhet. Hol máshol fordul elő például olyasmi, hogy a játékidő háromnegyedénél az egyik mellékszereplőt alakító színésznek más dolga akad, ezért a helyét minden magyarázat nélkül egy teljesen új színész veszi át?

La bête (1975)

A “Bestia” különleges helyet foglal el ezen a listán, ugyanis ez a francia film a játékidő 80 százalékában egy sótlan és rendkívül unalmas dráma. Na de az a maradék 20 százalék! Amennyiben át tudjuk küzdeni magunkat azon, ahogy egy fiatal angol lány, Lucy gardedámjával együtt meglátogatja a francia szerelmét, Mathurint, akivel eddig csak levél útján tartották a kapcsolatot, akkor bizony csiszolatlan gyémántra lelünk! A néző számára persze már az is különös lehet, hogy Lucy mit eszik ezen a kopaszodó, enyhén skizofréniás agglegényen, akit a dohányzáson és a lovak fedeztetése kívül láthatóan nem sok minden érdekel.

Joggal furcsállhatjuk ezt a kapcsolatkezdeményt, hisz a két fél között semmilyen kémia sincs, szóval nagyjából már a találkozásuk első pillanatától kezdve sejthető, hogy a reménybeli románcból nem lesz semmi. Ám ülünk, és nézzük, ahogy a szereplők ebben az izolált vidéki château-ban szép lassan alámerülnek valami bizarr, zoofíliával erősen határos erotikus fantáziavilágba. Már itt is számos olyan jelenetet láthatunk, melyek kitörölhetetlenül beleégnek az agyba (rózsával önkielégítés, csak hogy mást ne mondjak), ám az utolsó szegmens az, ahol végre helyére kerülnek a dolgok, és a lengyel rendező, Walerian Borowczyk mintegy bevallja, hogy igen, én voltaképp egy pornófilmet akartam forgatni, melyben a hatalmas gumipéniszű medvepatkányember félholtra kopulál egy viktoriánus nemesasszonyt.

Cool as Ice (1991)

Talán nem meglepő, hogy Vanilla Ice amerikai rapper első játékfilm főszereplése nem aratott osztatlan sikert, de arra arra senki sem számított, hogy ennyire csapnivaló lesz a végeredmény. David Kellogg rendező kezei alól olyan örökbecsű produktumok kerültek ki, mint a Bigyó Felügyelő élőszereplős filmváltozata, egy csomó marginális videóklip és reklámfilm, valamint… nos, ez a szülemény. Története a klasszikus Rómeó és Júlia szcenáriót követi, azzal az apró különbséggel, hogy “Bromeo” a ’90-es évek minden kamu menőségével teleaggatott nevetséges karikatúrafigura, aki bemotorozik az álmos keresztény kertvárosba, hogy elcsavarja a jóravaló leány fejét. Hősünk ezúttal is Johnny, az elcsavarandó fej pedig Kathyé.

Párosuk már önmagában is olyan erős kulturális mém, amivel bármely jó ízlésű moziba járót ki lehet kergetni a világból, ám mégis Vanilla Ice viszi a prímet, aki minden megmozdulásával 110%-on tolja a műmájerséget, és még a legőszintébb pillanatában is komikusan mesterkélt. Tudod, úgy kéne átélned a mindent elsöprő szerelem elementáris élményét, hogy közben egy minimális szinten sem azonosulható bomberdzsekis bohóc ripacskodik a vásznon.

A rózsaszín ködben lebegő, prepubertáskori érzelmi szinten megragadt naiva és a menőség gyermeki ideájának emberi formát öltött alakja a röhejes kombináció, amelytől minden épeszű ember sikítva menekülne, itt mégis úgy próbálják bemutatni, mintha a romantika non plus ultrája lenne ez a viszony.
Természetesen sikertelenül.

Harmadik kör: torkosok, falánkok

Cemetery Gates (2006)
A felszínen a “Temetőkapu” pusztán csak egy tucat alacsony költségvetésű horror, melyben egy nagyra nőtt, mutáns tasmán ördög minden második jelenetben darabokra mancsol és felzabál egy túrázót. Ám ha vesszük a fáradtságot, és bekukkantunk a felszín alá, akkor rájövünk, hogy… a felszín alatt is ez van. Viszont kevesen tudták ennyire szerethetően prezentálni a gagyiságot, így meg merem kockáztatni, hogy ez a legjobb mutáns tasmán ördögös film, amit valaha készítettek!

Itt is alacsonyan röpködnek a szállóigeként használható beszólások: sosem fogom elfelejteni például azt a pillanatot, mikor a főszereplő, Hunter Belmont újra találkozik a halottnak hitt apjával, és örömében felkiált: –Apa, te élsz! – mire a másik férfi a tökéletesen eltalált, lesajnáló szinkronhangján megszólal: –Okos vagy, fiam…

Szóval ha piros festékre, nejlonzacskókból és gumidarabkákból összefércelt trutymákos darálásra vágyunk, akkor ez a film a maga szolid módján igen kellemes szórakozást nyújthat. Annál is inkább, mert a józan ítélőképességgel elkerülhető halálesetei remek okot adhatnak egy ivós játékra, tehát társaságban nézve és alkohollal keverve tovább nő az élvezeti értéke.

Jesus Christ Vampire Hunter (2001)

Besorolása szerint horrorparódia, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: ez a kanadai film hitvány kivitelezésével és trash kategóriás témaválasztásával próbálja elhitetni velünk, hogy itt valami laza, a zsánernek görbe tükröt állító vígjátékról van szó. Egy pillanatig se dőljünk be ennek! Bizony mondom néktek, ha Jézus második eljövetele azzal jár majd, hogy a Megváltó leszbikus gót csajokat fog lekaratézni a tengerparton, akkor én tanúja akarok ennek lenni!

A kanadai Jézus, hallgatva az új idők szavára, a film elején megborotválkozik és levágatja a haját, ami miatt úgy néz ki, mint egy autókereskedő a Lower East Side-ról, majd elkezd énekelni és táncolni az utca népével. A gonosz erői már gyülekeznek, és csak Ő menthet meg minket a gumifogas vámpíroktól, akik bármikor készek stock-harapáshangok kíséretében közel hajolni a nyakunkhoz! Nem kérdés hát, hogy a Mátrix-filmek divatját idéző ruhákban rohangáló vérszívók, baseballütőkkel felfegyverzett ateisták és a kakastaréjos punk papok évezredes harcában melyik oldalra kell állnunk.

Ez a nagyjából 26,5 millió forintnak megfelelő összegből készült garázsprojekt olyan, mintha egy részeg asztaltársaság fogadásból kamerát ragadna, és elkezdenének egy kevéssé koherens cselekmény szerint az utcán felvenni jeleneteket, a büdzséből megmaradt 26,4 milkát pedig elköltenék tündérporra. A minőség csapnivaló, a hangokat utólag vágták a képsorok alá, a színészi játék a pornós színvonalhoz sem tudott felnőni, a történet pedig teljességgel nonszensz, ám mindez valamiért mégis egy varázslatos elegyet alkot, amit egyszerűen látni kell!

Nihon bundan: Heru doraibâ (2010)

Avagy angol nyelvterületen Helldriver. Méltathatnám a film érdekfeszítő történetét, egyedi zombikkal benépesített disztópikus világát, vagy azt a számtalan színészi bravúrt, melyek tovább színesítik ezt az amúgy is lehengerlő filmművészeti alkotást, de nem szeretnék hazudni. Ráadásul úgyis csak annyi fog megmaradni mindenkinek belőle, hogy egy láncfűrészes szamurájkardot lóbáló lány tömegével kaszabolja le az élőhalottakat. Pedig őszintén szólva a film sokkal több ennél!

Tökéletesen hozza azt a fajta büszkén vállaltan értelmetlen filmes nyelvet, amivel távol-keleti testvéreink oly előszeretettel kommunikálnak. Ehhez a sajátságos, ad hoc történetmeséléshez kondicionálhatja magát az ember, de megszokni sosem fogja tudni, de nem is kell, hisz ez a zsáner csak így képes meglepetésből meglepetésbe lökve mulattatni a nézőt. Sosem tudhatod, mikor változik valaki emeletes ház méretű robottá, robban darabokra minden előjel nélkül, vagy éled fel a legbrutálisabb hentelés után. Nincsenek szabályok, vagy ha vannak, azokat is játszi könnyedséggel hágják át! A Helldriver padlóig nyomja az abszurditás gázpedálját, és kacagva száguld neki a szalagkorlátnak. Totálkár, de nem kár érte, hisz minden pillanatán őrületesen jól fogsz szórakozni!

Nos, elérkeztünk kéretlen kis utazásunk végéhez. Az író kéz most megpihen, és a következő alkalomig (már ha a fentiek is úgy akarják, és lesz ilyen!) törpesünös videókkal és dakota közmondásokkal szórakoztatja magát. A kisérdemű pedig, remélem, talál magának méltóbb elfoglaltságot, lehetőség szerint a fenti listából, elvégre vadászatra fegyver nélkül menni olyan, mint nászéjszakán fejfájásban bízni! Vagy valami hasonló.

Tudod, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak az olcsóbb és drágább filmek háttérszereplői? Ha kíváncsi vagy, olvasd el ezt a cikkünket is!

Style

Tudod, mit csinál egy statiszta? Beavatunk a filmek titkaiba

Négy magyar mesélt nekünk arról, miként váltak statisztává, emellett jó pár érdekességet is megosztottak velünk a munkájuk kulisszatitkairól.