Pokoli rossz filmek – második felvonás

A filmgyártás története tele van olyan alkotásokkal, amely joggal nem érdemelték ki a nagyközönség figyelmét. Korábban már összeállítottunk ebből egy listát számotokra, (ha nem olvastad, itt bepótolhatod) és most jön a folytatás. Korábban a felszínt kapargatva a pokol felső két körét vizsgáltuk meg, ám nem állhatunk meg itt, hisz az abszurditás mélysége hívogató, ingerli az ember fantáziáját, arra késztetve minket, hogy lejjebb ereszkedjünk a sötét verembe, ahol a rivaldafénytől száműzött filmes szörnyetegek tanyáznak.

Természetesen én készségesen válaszolok a hívásra, hogy vezetője és útitársa legyek az olvasónak ebben a pokoljárásban, hisz minden vágyam (a napi 6 óra alvás mellett), hogy ezeket a megszentelt filmes élményeket másokkal is megoszthassam. Pattogatott kukorica, sós mogyoró, chips, valamint ízlés szerinti szénsavas üdítőital és zárjegyes tudatmódosító szerek karnyújtásnyi távolságban. Kezdjünk bele!

Negyedik kör: Fösvények, uzsorások, tékozlók

Leprechaun In the Hood (2000)

Félreértés ne essék, a Gyilkos kobold franchise sosem volt olyan nívós, hogy sopánkodnunk kelljen a hatalmas minőségbeli romláson, ami így az ötödik részre utolérte a sorozatot. Nem, a némiképp sztereotip ír folklóralakká maszkírozott Warwick Davis már az első részben sem öregbítette a horror műfaját, amikor a 23 éves, festéktől maszatos Jennifer Aniston lábát molesztálta egy terepjáró alól, de a ’90-es években valahogy könnyebben megbocsátottuk az ilyesmit. Ám eljött az ezredforduló, koboldunk megjárta már Las Vegast és a világűrt, szegénynek mindenhol el akarták venni a féltve őrzött aranyát, szóval pont itt volt az ideje, hogy megtérjen… a feketék lakta Los Angeles-i gettóba?

Egy ilyen felütésből nem lehet jól kijönni, de a készítőknek nem is volt szándékában, nyilván ezért kapott Ice-T is illusztris szerepet a filmben. Sztori van, de minek? A négylevelű lóherével töltött jointok füstjében senkit sem érdekel igazán. Hasonlóképp, a készítők egy soha senki által meg nem fogalmazott igényt elégítettek ki azzal a rapbetéttel is, melyben Warwick Davis másfél percen keresztül borzolja az idegeinket. Nem tudom, hogy a kínosan feszengés volt-e az a reakció, amit ki akartak váltani a nézőből, mindenesetre az biztos, hogy itt is számos olyan jelenetet kapunk, amit nem lehet kitörölni az emlékezetünkből. Hogy sajnos vagy szerencsére, azt az olvasó megítélésére bízom.

365 dni (2020)

Sokszor lehet hallani, hogy a pornó a férfiak műfaja. Ebben nyilvánvalóan van igazság, ám a képet némiképp árnyalja a 365 nap című lengyel film, mely olyan nagy nívójú alkotások szellemi örököseként készült el, mint  a Szürke ötven árnyalata és a Miután, méghozzá a szebbik nem szórakoztatására. Sokat gondolkodtam rajta, hogy végső soron ez a mű szerepeltethető-e egy efféle listán. A relatíve magas költségvetés és a netfilxes “szakértelem” vajon elemeli-e a művet az égetnivaló hulladék színvonaláról, pusztán csak azért, mert az külsőségeinek legfelszínesebb aspektusaiban emlékeztet egy kompetens filmre? Végül arra jutottam, hogy a trash elsőrendűen tartalmi minőség, tehát a szemét akkor is szemét marad, ha átkötik masnival, és leparkolnak mellé egy Lamborghinit.

Történetünk szerint a narcisztikus, egomániás, erőszakos és primitív Massimo nevű szicíliai maffiózó elrabolja a boldogtalan párkapcsolatban élő Laurát, akit aztán 365 napig fogva tart és (elsősorban tetemes vagyonát és penetráns alpáriságát felhasználva) belemanipulál egy szexuális kapcsolatba. Ez akár egy horrorfilm rövid leírása is lehetne, de valamiért egyesek úgy gondolták, hogy érdemes lehet a toxikus maszkulinitásnak, pszichopátiás működésnek és a gusztustalanul leplezetlen érdekkapcsolatoknak emlékművet állítani és szerelmet hazudni oda, ahol csak vér, veríték, és vastag… bankjegykötegek vannak.

Massimo, a sárm (és Laura) őre.

Már nyilván az is végtelenül káros, hogy a kényszer hatására elkövetett aranyásást ilyen melaszos pátosszal öntik le, de ez talán még elviselhető lenne, ha a kivitelezés nem lenne ennyire hitvány és klisés. Olyan, mintha egy MI fogta volna az összes fellelhető “az igazi férfi…” kezdetű mémet, és összegyúrt volna belőlük egy karaktert, a maszkulinitás tesztoszterontól csöpögő karikatúráját, aki legalább annyira mesterkélt, mint Vanilla Ice a Cool as Ice c. borzalomban, de cserébe nevetni sem lehet rajta. Laura pedig valahogy még őt is képes alulmúlni, komoly teljesítmény.

Robot in the Family (1993)

Újabb film, melyben egy aranyásó kerül a főszerepbe. Ezúttal azonban a klasszikusabb értelemben vett aranyásásról van szó, hisz ebben bizarr családi vígjátékban egy végtelenül irritáló “robot” (értsd: egy felnőtt férfi, akire a készítők ráadtak egy kartonpapírból és drótokból készült maskarát, majd körbetekerték karácsonyi égősorral) próbálja megmenteni a haldokló sztorit azzal, hogy folyamatosan ügyetlenkedik, és mindenkit halálra idegesít, miközben elvileg egy antik sisakot keres.

Nehéz eldönteni, hogy kinek okoz több fájdalmat, a családnak vagy a nézőnek, de az egészen biztos, hogy nem reprezentatív asztaltársaságunk egyhangúan kész lett volna egy gyűlölet-bűncselekményt elkövetni annak érdekében, hogy megszabadítsuk az emberiséget ettől a förtelemtől. Pedig igencsak béketűrő emberek vagyunk, még a pirézekkel sincs bajunk, bár tudjuk, hogy azokról aztán tényleg minden rosszat el lehet mondani!

Az általános közvélekedés szerint a 9-es terv a világűrből minden idők legrosszabb filmje. Ez ellen én vehemensen tiltakoznék. A Robot a családban köröket ver Ed Wood remekművére. Egyetlen negatívuma, mely elrontja a tökéletes trash-élményt, az, hogy jobban frusztrál, mint amennyire szórakoztat. Mark Richardson és Jack Shaoul rendezőpárosa azzal a naiv lelkesedéssel prezentálja alkotását, mint az ötéves kisgyerek, aki száraz tésztából, gyurmából és tejszínhabból készít neked gourmet vacsorát, majd csillogó szemmel várja, hogy megkóstold. A végeredmény ehetetlen, de legalább roppant érdekes.

Ötödik kör: haragosok

Török Csillagok háborúja (Dünyayi Kurtaran Adam) (1982)

Cüneyt Arkın munkássága olyan nyúlüreg, amelyre előbb vagy utóbb minden filmes felfedező rálel. Érdemes minél előbb nekilátni ennek a gigászi, 317 filmet és sorozatot magába foglaló életműnek, hisz tele van csiszolatlan gyémántokkal. Na és mi lehetne ehhez alkalmasabb kiindulópont, mint a Dünyayi Kurtaran Adam, azaz Az ember, aki megmentette a világot, közismertebben a Török Star Wars, mely örök helyet foglal el a röhejes roncsfilmek panteonjában? A szemfüles olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi a franc köze lehet egy török harcművészeti kalandfilmnek George Lucas nagy sikerű, 1977-es űreposzához?

Nos, leginkább semmi, attól a nem elhanyagolható körülménytől eltekintve, hogy a készítők számos jelenetet (főleg a látványosabb űrcsatákat) egyszerűen kiollózták a Csillagok háborújából, és beillesztették a saját fércművükbe. Nagyjából így jártak el a Ben-Hur a Flash Gordon és az Indiana Jones-filmek zenéjével is. Etikus? Nem. Legális? Aligha. Szórakoztató? Mindenképp!

Olyan filmművészeti alkotás, amely annyira univerzális érvényű, hogy akkor is teljes értékű szórakozást nyújt, ha egy szót sem értesz a cselekményből. Sőt! Első megtekintésre mindenképp azt ajánlanám, hogy felirat nélkül, török nyelven fogyasszuk a művet. Úgy üt igazán, pont, ahogy Arkın mester, aki mindenféle színes medvéket, múmiákat, nindzsákat, robotokat, ördögöket, római legionáriusokat és egy varázslót is halálra bokszol a film során. A folyamatos röhögőgörcs legyen veled, ifjú Szkájvóker!

Dragon: The Weapon of God (2022)

Különleges ínyencség ez a roncsfilmrajongóknak, hisz csak a legritkább esetekben látni ennyire elfuserált alkotást. Amennyiben képes vagy az intenzív háttérzaj mögül kihallani a dialógusokat, akkor olyan elképesztő gyönyörűségben lehet részed, melyet csak az 1 és 10 pont között szuperpozícióban lévő trash-filmek tudnak nyújtani. A “Sárkány: Isten fegyvere” 1 óra 45 perces játékideje még homeopátiás mértékben sem tartalmaz logikát, cselekménye olyan színészi teljesítmények révén rajzolódik ki, melyek nem érik el a “nagy kolbászos pizza”-féle színvonalat, és ehhez mérten a rendezés, a forgatókönyv, és az operatőri munka is teljesen amatőr. Bizton állíthatom, hogy járókelők leszólításával kompetensebb csapatot össze lehetne állítani, mint amilyen Alexander Bok és stábja.

Ennek ellenére Bok, akinek az Amerikába való emigrálását megelőző eredettörténete a múlt homályába vész, érzett magában annyi hozzáértést, hogy művében egy igen égető kérdéssel foglalkozzon, méghozzá a rasszizmussal! Ez a film központi témája, amit roppant diszkréten tálalnak, tehát borítékolható, hogy minden második percben megjelenik majd a fekete amerikaiakkal szembeni diszkrimináció, a lehető legbugyutább formában.

Ez a téma nyilván fontos Bok számára, viszont a látottak alapján elmondható, hogy a rendező/forgatókönyvíró/főhős soha nem találkozott még élő rasszistával, különben nem politikailag korrekt kartonpapír figurákként ábrázolná őket. Sajnálatosan hosszú lista áll rendelkezésünkre sértő szitokszavakból, Bok mégis képes hiba nélkül mindet kikerülni, miközben megpróbál egy olyan gyűlölettől elvakult szupergonoszt bemutatni, aki etnikai tisztogatást akar végrehajtani New Yorkban! Az atrocitást nyilván csak a Bok által alakított Jake akadályozhatja meg, aki úgy lett szuperhős, hogy a szél ráfújt egy képregényt. Szóval sejthető, hogy Marvelnek nincs túl nagy oka az aggodalomra.

Suburban Sasquatch (2004)

Emlékszem az első alkalomra, mikor a baráti társaságommal megnéztük ezt a filmet. Este tízkor kezdtünk bele, és másnap reggel hatkor fejeztük be. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a Suburban Sasquatch másfél órás játékidővel fut, akkor nagyjából elképzelhetjük, hogy mennyi abszurd ostobaság van benne. Akárcsak a Mandelbrot-halmazból leképezett végtelen fraktálalakzatba, ebbe az alkotásba is bele lehet zuhanni, hisz hiába bontjuk a jeleneteket snittekké, majd képkockákká, mindig találni fogunk valami újabb lehetetlen baromságot, amit addig nem vettünk észre.

A felszínen persze mindebből annyit látunk, hogy Rick, a riporter és Talia, az öt macskakörmös “amerikai őslakos” nő megpróbálnak legyőzni egy teleportáló, látszólag sebezhetetlen jetit, aki fékevesztett, hangeffekttel érzékeltetett tombolásában előszeretettel tépkedi le a kertváros lakóinak végtagjait. Ám a lényeg most is a felszín alatt rejlik, hisz a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy… nos, talán egyszerűbb megnézni, mint elmagyarázni. A kacagás és a totális hitetlenkedés lesz az ugródeszka, innen kell majd elrugaszkodni és belecsobbanni az irracionalitás medencéjébe. Kissé képzavaros? Nyugalom, a film is az, de pont emiatt olyan veszettül szórakoztató. Meg persze a költségvetés, a színészi kompetenciák és a koherens forgatókönyv teljes hiánya következtében.

Nos, ki van adva a házi feladat, tessék szépen kulturálódni, és a következő etap megérkezéséig bepótolni a lemaradást, legközelebb ugyanis az eretnekek, valamint az erőszaktevők kerülnek sorra. Tehát röviden szólva: növeljük a csapásszámot, és bekeményítünk. Már ha a cenz ura is áldását adja hozzá, ugye.

Style

Pokoli rossz filmek – első felvonás

Heveny roncsfilmes utazásba kezdünk, a teljesség igénye nélkül, a mélység felső körein cirkulálva, mert a bűnös élvezetekkel is csak mértékkel érdemes élni!