Life Takács Norman 2024. 05. 21.

Tücsköt-bogarat kóstoltunk, hogy neked ne kelljen

Az ízeltlábúakkal szembeni ellenérzéseinket legyőzve megkóstoltunk egy sor kitines ropogtatnivalót. Kiválthatják ezek az ételkülönlegességek a chipset és a sós mogyorót?

Amikor szóba kerül a rovarevés, a „civilizált nyugat” lakóiként hajlamosak vagyunk látványosan undorodó arckifejezés kíséretében elzárkózni még a gondolatától is annak, hogy ilyesmit a szánkba vegyünk. A megszokásink rabjai vagyunk, különösen itt, Magyarországon, ahol már az is nagy kihívást jelent, hogy a töltött káposzta, a rántott hús és a gulyásleves örökzöld hármasa mellé bepréseljünk valami mást is az étrendünkbe. Az se segít, hogy általában szeretjük eltávolítani magunkat a táplálkozás… nos, anyagi valóságától. Nem azt mondom, hogy mindenki dínóformára sütve eszi a panírozott csirkemellet, de nem nagyon akarunk szembesülni az ételünk élőlényeredetének tényével.

Amikor pedig ott figyel az ujjaid közé csippentve egy 5 centiméter nagyságú szöcske a maga kitines valójában, akkor igen nehéz elvonatkoztatni a ténytől, hogy… ez engem bámul azokkal a vádló bogárszemeivel! Ami nem túl étvágygerjesztő, még akkor sem, ha az említett állatkát kiszárították, és finoman meghintették BBQ-fűszerkeverékkel. Szóval megvannak a jogos félelmeink és averzióink, hisz azt szoktuk meg, hogy az efféle lényeket lecsapjuk, eltapossuk vagy lefújjuk Chemotoxszal.

Ám a világ folyamatosan változik, és ez a változás néha pirított tücskök formájában érkezik, nekünk pedig készen kell állnunk, hogy legalább megpróbáljunk alkalmazkodni. Erre vállalkoztunk, mikor megrendeltünk egy kupac kukacot és egyéb finomságot, hogy aztán megkóstolhassuk őket. Elvégre rég megmondták, hogy uralkodni fogunk az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog, szóval ideje volt elkezdenem regnálásomat felettük.

The Times They Are A-Changin’

Egyes becslések szerint világszerte már mintegy 2 milliárd ember eszik rovarokat étrendje kiegészítéseként. A megfelelő élőlények fogyasztása segíthet az élelmezésbiztonság egyre sürgetőbb kérdéseinek megoldásában, mivel a világ népessége 2050-re várhatóan 9,8 milliárdra nő az ENSZ szerint. A rovarok magas fehérje-, telítetlenzsír- és ásványianyag-tartalmukkal ideális táplálékalternatívát nyújthatnak, csökkentve a bolygóra nehezedő ökológiai terhelést, mivel lényegesen kisebb a területigényük, mint mondjuk a szarvasmarhának (~7300 m²/állat).

Az elhatározást követően rögtön bele is futottunk egy problémába: kis hazánkban ugyanis nincs piaca a cseh Grig és Sens termékeinek, összvissz két viszonteladót találtunk, akiknek a webshopjából meg lehetett rendelni őket. Itt jött képbe a második gond, ugyanis a fenntarthatóság jegyében forgalmazott, elviekben nagyüzemi tenyésztés eredményeképp elkészült áruk kissé túlárazottak.

a 20 g-os bacon&mustár ízesítésű tücsök 1540 Ft (77 000 Ft/kg)
a 20 g-os sós lisztkukac 1,540 Ft (77 000 Ft/kg)
a 8 g-os sós szöcske 2320 Ft (290 000 Ft/kg)
a 30 g-os tejcsokoládéval és fahéjjal bevont tücskök 2990Ft (99 660 Ft/kg)
a 80 g-os tücsökproteinnel készült borsóchips pedig 890 Ft (11 125 Ft/kg)

Ami kellemetlen körülmény, pláne, ha az a cél, hogy a környezettudatosságra hivatkozva visszaszorítsuk, és szép lassan kivezessük a jelentékenyebb ökolábnyom árán előállítható fehérjéket. A tücsökliszt esetében például a szarvasmarhákéval azonos mennyiségű fehérje előállításához 12-szer kevesebb takarmányra, 15-ször kevesebb földterületre és 2000-szer kevesebb vízre van szükség. Ami értelemszerűen jó a bolygónak, és jó a pénztárcánknak is… ugye? Nem igazán, hisz jelenleg 1 kg fehérjés tücsöklisztet 23 900 Ft-ért lehet kapni. Ehhez képest 1 kg finomliszt 115 Ft.

Persze, értem én, abban nincs protein. Elnézést! Akkor hasonlítsuk össze a marhahússal! Jelenleg a 1 kg darált marhahúst 4000 Ft körül vásárolhatunk meg, tehát egy gyors fejszámolással rájöhetünk, hogy a sokkal gazdaságosabban előállítható tücsökproteint hatszoros áron értékesítik. Nyilván nem látok bele az üzleti modelljükbe, hogy mekkora haszonkulccsal dolgoznak, illetve hogy terveznek-e csökkenteni a termékek eladási árán, így nem fogom definitíve kijelenteni, hogy ez így kontraproduktív vagy épp egy büdös nagy lehúzás. Viszont némiképp az utóbbinak tűnik…

Alapvetően a betűk és nem a számok embere vagyok, így fenntartom magamnak a tévedés jogát, de első ránézésre nem találom jó marketingstratégiának, hogy a globális szemléletváltást azzal “ösztönzik”, a fenntarthatóságot és a gazdaságosságot azzal reklámozzák, hogy a célcsoport 95 százaléka számára teljességgel megfizethetetlen termékeket dobnak piacra. Szóval ez így nem feltétlenül szimpatikus, és inkább csak azt látom, hogy valakik meg akarnak lovagolni egy trendet, és jól akarnak járni: ha olyan kis tőkebefektetéssel, annyira könnyen lehet ezeket a rovarokat szaporítani, ahogy állítják, és ha csak egy szimpla pirítási eljárással készül belőlük tartós élelmiszer, akkor miért kerülnek ilyen sokba?

Magyarázatok és kifogások

Az Intersect cikke 5 okot sorol fel, amiért a rovaralapú termékek jelenleg drágábbak a kelleténél:

– Mivel az ízeltlábúak rendkívül érzékenyek a környezetükre, így különleges hőmérsékletet, páratartalmat és táplálkozási körülményeket igényelnek, ami komplex tenyésztési technikákat tesz szükségessé.
– Jelenleg minimális gépesítéssel, kis mennyiségben állítják elő a rovarokat. A termelés növelése jelentős infrastrukturális, technológiai és kutatási beruházásokat igényelne.
– Egyes rovarok speciális takarmányt igényelnek.
– Be kell tartani bizonyos minőségbeli előírásokat.
– Nem elég fejlett az értékesítési infrastruktúra.

Na, de számunkra ez valójában mellékes is, hiszen ha a tányérunk közeléből még a lehetőségét is undorral toljuk el annak, hogy megegyük őket, akkor mit számít, hogy mennyibe kerülnek a kitines barátaink, ugye? Magam is erre a következtetésre jutottam, ezért döntöttem a kóstolás mellett. Ám egy vélemény önmagában még kevés, így összetrombitáltam még hat vállalkozó szellemű kollégát, hogy közösen áldozzuk fel magunkat az újságírás oltárán, és tücsköt-bogarat rágcsálva elvégezzük a minőség-ellenőrzést.

A kezdeti, kötelező hüledezés és riadalom után mindenki ráharapott a csalira. Talán nem lepi meg a kedves olvasót, hogy a csokoládéba mártott tücsök vitte a prímet, amiről meg se mondanád, hogy micsoda, ha nincs a kis stilizált rovargrafika a csomagoláson, de a baconös-mustáros ízesítésű variáció is nagy sikert aratott. Belőlük mindenki repetázott, és egyöntetűen egyetértettünk abban, hogy ezekből simán elférne egy kis tálkányi a pirított napraforgómag vagy ropi mellett a következő filmezésnél.

Egyébként a tücsökproteines borsóchips is ilyen volt, azzal a különbséggel, hogy az egy már széles körben ismert kategóriában indult, tehát volt összehasonlítási alapunk. Megállapítottuk hát, hogy ez egy kissé túlságosan kemény és túlságosan ízetlen rágcsa, amit persze fel lehet dobni valami salsával vagy sajtszósszal, de önmagában nem egy nagy szám.

A legnagyobb kihívást természetesen a szöcskék és lisztkukacok okozták. Az előbbiek a maguk 4-5 centiméterével fenyegetően nagynak tűntek, míg az utóbbi… nos, egy szárított féreg. Szóval még a legbátrabbaknak is picit őszintétlen lett a mosolya, mikor beleszórtam a tenyerükbe az állatkákat, de nem hezitáltak sokat, legyűrték őket. Nem véletlen a szóhasználat: ezekkel tényleg meg kellett küzdeni, és őszintén szólva az anyatermészet nem sietett megjutalmazni minket a vállalásunkért. Ugyanis a lisztkukac néhány pillanat után kitines, ízetlen porrá omlott szét, a szöcske pedig olyan volt, mintha apró, sótlan műanyaglemezkéket rágcsáltunk volna, melyek (kissé szinesztéziával határos módon) ízre az állatkerti zoo-csemege illatára hasonlítottak.

Igen, ők nem arattak osztatlan sikert. A legjobb, amit mondani tudtak a szöcskéről, az a „hát, annyira azért nem rossz” volt, a lisztkukaccal kapcsolatban pedig leginkább a közöny és az értetlenség dominált. Ami engem illet, belőlem teljesen hiányzik az az evolúciós undorreflex, ami visszatartana az ilyen dolgoktól, tehát nekem az arcizmom se rándult, miközben elfogyasztottam a részemet, mindazonáltal a véleményem nekem is nagyon hasonló volt. Nincs kifejezetten kellemetlen ízük, ha valami, akkor inkább a textúra dominál, és ha el tudsz vonatkoztatni a ténytől, hogy mit eszel, akkor nem okoz valós gondot.

Abban meg tudtunk egyezni, hogy alapanyagként ideálisak lehetnek a jövőben, mikor végre elgördülnek azok a korábban emlegetett gyártási akadályok, melyek jelenleg szinte ellehetetlenítik a rendszeres fogyasztást, viszont így, snackként nem igazán állják meg a helyüket. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy a legközelebbi sörözéskor mondjuk pirított, sós tücsköt eszegessek (már csak azért sem, mert két falat után kifutnék a büdzséből…). Vagy több fűszer, sült tésztabunda, esetleg karamellizálás, de kell valami plusz, mert így önmagában persze egészséges, de nem ösztönöz arra, hogy az egyszeri alkalmon túl is beszerezzek belőle.

Mondjuk hazaérve rendeltem egy sajtos pizzát, és jó alaposan megszórtam lisztkukaccal, amitől nem lett jobb, csak furább, de ennek is biztos megvan a maga helye. Egyelőre a kispadon, de aztán ki tudja, néhány év múlva talán beállítják középpályásnak.

Az elkövetkezendő napokban több ételt is megbolondítottam a rovarokkal: készítettem lisztkukacos gombalevest, szöcskés francia sajtkrémlevest, lisztkukacos és tücskös palóclevest, és még egy adag párolt rizs tetejére is ráküldtem némi teriyakis tücsköt. Nem éreztem úgy, hogy kulináris értelemben sokkal beljebb lennénk, de hát ízlések és ficamok! Szóval mindent összevetve, bár számos érv szól a rovarfogyasztás mellett, jelenleg túl drága mulatság ahhoz, hogy reális alternatíváját képezze a más állati eredetű fehérjéknek.