Időutazós pince nyílott Budapest szívében

A Király utca 26. szám alatt található az a mintegy 1000 négyzetméteren elterülő, immerzív történelmi kiállítás, mely Budapest múltjába repíti vissza az ilyesmire fogékony látogatókat. A szóhasználat nem véletlen: rövid lépcsősor vezet le minket a digitális színháznak helyt adó impozáns, steampunk stílusban berendezett pincébe. A haza (és a sajtómeghívó) szavának engedelmeskedve én is tiszteletemet tettem az eseményen. Amikor megláttam az asztalokon heverő headseteket és a hozzájuk tartozó kábelgombolyagokat, az őszintén szólva felidézett bennem pár kellemetlen emléket (barangoltam már Budapesten hasonló felszerelésben, mondjuk ott még egy súlyosabb VR-szemüveg is rontotta az immerziót), szóval kicsit aggódtam, hogy mennyire lesz önfeledt az időutazás egy fülemre tapadó, fülledt fejhallgatóval és mindenbe beleakadó kábelekkel, de szerencsére mostanra már megtanultam az ilyen akadályokat leküzdeni.

„A Time Machine Budapest nemcsak egy kiállítás, hanem egy időutazás, amely testközelbe hozza Budapest történelmét. A látogatók nem egy tárlaton vesznek részt, hanem valódi időutazók lesznek. Célunk, hogy a vendégeink ne csak nézői, hanem aktív részesei is legyenek a múlt eseményeinek, ne csak megismerjék a történelmet, hanem át is érezzék annak jelentőségét. Elrugaszkodva a tankönyvek világától, az emblematikus történelmi eseményeket az átlagember szemszögéből szeretnénk bemutatni” – mesélte a kiállítás egyik ötletgazdája, Máté Xénia. „A történelmi eseményeket az Időutazó perspektívájából követhetjük végig. Ez az Ő családi története. Inspirációja egy családi ereklyéket őrző láda megtalálása, ami arra ösztönzi, hogy megépítse az Időgépet és visszautazzon a múltba. Utazása során felfedezi, hogy a családja múltja milyen szorosan összefonódik a város történelmével. Ha egy mondatban kellene összefoglalni a Time Machine Budapest egy megélt történelmi utazás.”

A berendezés tehát hangulatos, távolról autentikus hatást kelt, szóval az atmoszféra megvolt. Mikor csoportunk felkészült a nagy utazásra, bebattyogtunk a szomszédos terembe, ahol rövid narráció keretében megkaptuk az időutazós háttérsztorit, miközben egy párafüggönyre mindenféle történelmi korok ikonikus alakjait vetítették elénk. Aztán kissé váratlanul véget ért mindez, és pár pillanatig tanácstalanul álltunk, hogy most mi lesz, menjünk, ne menjünk, de végül mint megszeppent birkákat, betereltek minket egy “liftbe”, mely a jelenből múltba való átmenet élményét volt hivatott megteremteni.

Lánccsörgés és rázkódás közepette “haladtunk lefelé”. És haladtunk… és haladtunk… és haladtunk. Egy idő után felmerült bennem, hogy egészen az ősrobbanástól kezdve követjük majd nyomon Budapest történetét, de nem, csak a 19. századig mentünk vissza, ahol Széchenyi István, Reitter Ferenc, Sisi és barátaik épp közösen beszélték meg a nemzet kis, nagy és láncos dolgait… mármint feltételezem, hogy ez történt, ugyanis a technika ördögének átkos aknamunkája folytán lemaradtam az első másfél percről. Ezt persze nem igazságos felemlegetni, hisz még tesztüzemmódban volt a szett, melyet a nyitásra igyekeztek beélesíteni.

Mindenesetre nem az elkószáló figyelem, vagy a haza iránti olthatatlan szeretet hiánya miatt vagyok kissé fogalmatlan az elhangzottakról, hanem mert csak a végére kapcsolódtam be. A kiállítás az átlagemberek szemszögéből igyekszik bemutatni Budapest történelmének fontosabb, 1800-as évek utáni 10 momentumát. A nagy elődök a szemünk előtt beszélgetnek egymással, mi pedig kilessük ezeket az izgalmas, nyilván fiktív, de korhű pillanatokat, mintha csak mi is ott lennénk velük!

Nos, ez a megfogalmazás kicsit megtévesztő lehet, ugyanis az történik, hogy a falon lévő bekeretezett monitorokon a prominens szereplők első Google-találatos portréi mesterséges intelligencia segítségével megelevenednek, és neves színészek (úgy mint Szervét Tibor, Kautzky Armand, Kardos Róbert, Gubás Gabriella stb.) szinkronhangján megszólalnak. Van az angolban egy nehezen lefordítható kifejezés, az “uncanny”, amit nagyjából úgy lehetne körülírni, hogy pont annyira minimálisan bizarr valami amúgy ismerős, hogy az agyad furcsaként regisztrálja. Valami ilyesmi a helyzet ezekkel az MI által megelevenített fotókkal is: majdnem tökéletesek, de az a néhány százaléknyi idegenség pont elég ahhoz, hogy a koponyád hátuljában megszólaljon egy apró vészcsengő.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, miért nem színes Sisi a képen?! (Fotó: Time Machine Budapest)

Mindenesetre a fotók megbeszélik egymással, hogy nem lenne rossz ezt a Pestet és a Budát összeboronálni, ha már így pont itt vannak egymás mellett. Ebből ugye még valami jó is kisülhet! – gondolták a honatyák és Sisi, és lám, nem tévedtek olyan nagyot. Ezt követően az Időutazó (Vas György) továbbkalauzolt minket a következő korszakba… mely még építés alatt volt, tehát a továbbiakban a különböző félkész díszletek között bolyongva nézelődtünk egy kicsit, ahol túravezetőnk elmondta, hogy mi az, amit nem láthatunk, mert még nincs kész. Viszont az alapján, amit láttam, egy igazán ígéretes kiállítás születésének lehetünk tanúi.

Lesz itt minden, a hologúlától kezdve a holohálón át a holofunig, melyhez a teljesség igénye miatt muszáj hozzávenni a holovetítést is (kevésbé nemesen szólva az első szobában égő kandallótűz imitált lángjait), de a látogató találkozhat érintőképernyőkkel, monitoros és árnyékvetítéssel, és előkerülnek  a VR-szemüvegek is egy rövid etap erejéig.

„A Time Machine Budapest immerzív módon vezet végig a város legjelentősebb korszakain. A látogatók bebarangolhatják a reformkor helyszíneinek egy részét, átélhetik a forradalmak izgalmas pillanatait, vagy szinte „saját bőrükön” keresztül tapasztalhatják meg a 20. század viharos eseményeit” – mondja Kovács Levente, a kiállítás másik megálmodója, és nyilván jó a steampunkos, Indiana Jones-kinézetű Időutazó mellett úgymond potyautasként végigmenni a laza narratív nyomvonalon. Látni és hallani, hogy a nagy államférfiak és állam…nők portréi az MI segítségével megelevenednek, és elkezdenek társalogni egymással, hogy azokat a finoman meglebegtetett titkokat ne is említsem, amiket az épülő termek sötétje rejtett. Nyilván nehéz erről így félig-meddig látatlanban, egy nyúlfarknyi kedvcsináló után nyilatkozni, de a tévedés jogát fenntartva az volt az érzésem, hogy az alkotók minden igyekezete ellenére végső soron inkább kívülállók maradunk.

A szemfüles Sisi az órába bújva figyeli Széchenyit, aki egy virágcsokorral diskurál! /Dolák-Saly Róbert hangján/ (Fotó: Time Machine Budapest)

Bekerülünk a díszletek közé, de az események körülöttünk, és nem velünk történnek meg. Megkapjuk az interaktivitásnak azt a szintjét, ami még pont annyira interaktív, hogy ez elmondható legyen róla, viszont nem valósul meg az a kölcsönösség, hogy mondjuk beszédbe tudjunk elegyedni Sisivel. A királynő beszél, a fejünkön lévő hangszóró távolságtartó közelségéből suttog a fülünkbe, mi pedig hallgatózunk. Ott vagyunk a színpadon, ám mégsem kerülünk sokkal közelebb a nagy, korokon átívelő történethez. Akár a zsöllyéről is néznénk az eseményeket.

Ugye a turisták mellett az elsődleges célcsoport a magyar fiatalság lenne, akikkel már nem igazán lehet az érdemi innovációt jó ideje nélkülöző iskolarendszer és a tankönyvek poros lapjainak segítségével megszerettetni a történelmet, vagy legalább addig elszakítani őket a telefonjaik képernyőitől, hogy megismerjék a múltunk fontosabb eseményeit.

Mivel a megnyitó előtt hívták meg a sajtó képviselőit, így a csupán egyetlen elkészült szoba alapján nem lenne korrekt messzemenő következtetéseket levonni arra vonatkozólag, hogy ez sikerül-e elérni (már csak azért is, mert az összesereglett újságírók között meglepő módon egyetlen tinédzser sem volt). Viszont vannak észrevételeim, melyekre rácáfolhat a kész élmény. Értékelhető a kezdeményezés, mint minden olyan próbálkozás, ami alternatív módszerekkel igyekszik felkelteni a felnövekvő generáció tagjainak érdeklődését.

Biztos vagyok benne, hogy a kiállítás le fogja nyűgözni az iskolás csoportok tanárait, akik életének nagy, meghatározó technológiai vívmánya a katódsugárcsöves televízió és a vezetékes telefon volt, de van némi kétségem azzal kapcsolatban, hogy a történelemre fogékony korú (vagyis felsős és középiskolás) gyerekek figyelmét ezek az izgalmas technológiai vívmányok le tudnák kötni. Amikor a mesterséges intelligencia segítségével képesek meztelenre vetkőztetni egymást, vagy pár kattintással horror rövidfilmeket és komplett zeneszámokat tudnak létrehozni, attól tartok, ez már egy kicsit kevés stimuláció nekik. Talán nehéz elfogadni, de kis túlzással az a szomorú helyzet, hogy akit foglalkoztat a történelem, annak a jó öreg múzeum is elég érdekes, aki meg inkább a telefonját nyomkodja és TikTok-videókat néz, annak megtáncoltathatod Sisit csipkés fehérneműben, akkor sem tudod lázba hozni. Ennek ellenére lehet és kell is próbálkozni.

A vészkorszakot inkább nem élném át, ha lehet… (A szerző fotója)

Persze az ember elnéző félmosollyal nézi, ahogy az idősebb generáció igyekszik a divathullámok után rohanva lépést tartani az egyre gyorsuló világgal, megpróbálva a saját, egyébként nemes és pártolandó törekvéseit trendivé tenni, hogy végre figyeljenek már azok a folyamatosan elkanászodó kölykök, hisz annyira érdekes dolog történt a legvidámabb barakkban… de nem tudok nem gondolni azokra a VR-szemüveges városnéző sétákra, melyek a maguk idejében roppant innovatívnak számítottak, mindenki elvitte még a nagymamáját is, hogy megnézzék a Play Station 2-es játékok átvezető videóinak grafikai színvonalán megalkotott török katonákat, ahogy épp a budai várat ágyúzzák. Ámultunk egy nagyot, vagy épp megjátszottuk az ámulatot, aztán két hónap múlva már senki sem emlékezett az egész koncepcióra, mert egyszerűen túlhaladottá vált.

És persze ne legyen így a Time Machine Budapest esetében, menjünk és nézzük meg, mert az alapján, amit láttam, egy kifejezetten nívós élményalapú kiállításról van szó. Viszont muszáj tudomásul venni azt is, hogy néhány technológiai trükkre és látványos mutatványra felfűzni ezt az élményt (legyenek azok bármilyen nívós trükkök) magában hordozza annak a veszélyét, hogy a produkció belátható időn belül elavul. Főleg, amikor olyan technológiák szöknek szárba, melyek pár hetente-havonta meghaladja önmagukat.

Számomra például a fenti fotó ezerszer beszédesebb, mint fél tucat csacsogó animált arc, de persze én egy régi vágású millennial vagyok, akit félhomályos folyosókkal és falakra vetült árnyékokkal is le lehet nyűgözni. Elfogadom, hogy nem tartozom a célközönséghez. Mindenesetre a “practical effect” segítségével életre hívott tűz nem avul el, ám attól tartok, hogy a holovetített lángokról ez nem mondható el. Eggyel több indok, hogy elmenjünk megnézni ezt az élménytúrát (a jegyárak egyébként 5000 és 8500 Ft között mozognak): ebben a pillanatban még fényesebben ragyog a konkurenciánál. Azt pedig, hogy mi lesz a jövő héten, majd meglátjuk…

Magic

Dúsgazdag turisták tárhatják fel Kleopátra sírját

Egy luxusutazásokra szakosodott cég olyan utat szervez Egyiptomba, melyen amellett, hogy mindenből a legjobbat kapják a résztvevők, még a történelembe is beírhatják magukat.