A Nap, tudományos nevén a Sol bolygórendszerünk központja, egy kb. 4,6 milliárd éves csillag, mely magjában hatalmas nyomás alatt fúzióval mintegy 16 ezer fokon „olvaszt” egyéb elemekből olyan nehezebb elemeket, mint a vas vagy az ólom, de még felszínén, sőt koronájában is 5000 fokon lángoló égitest ezzel együtt saját időjárással rendelkezik.
A Földünkénél 210-szer nagyobb átmérőjű, 330 ezerszer nagyobb tömegű tűzgolyón még eső is hull, persze nem úgy, mint nálunk. Víz helyett a felhevült, majd az űrben lehűlt plazma potyog vissza a(z igen képlékeny) felszínre a napkitörések után.
A Hawaii Egyetem kutatói most pontosabban is megmagyarázták a jelenséget. A The Astrophisical Journalben publikált tanulmány szerint az eddigi számítási modellek nem vették figyelembe, hogy a Nap felszínének anyagösszetétele nem homogén, vannak ún. elemi feltolulások, így nem is számoltak a különböző időben különböző mennyiségben „kiköpött” elemek arányával.
A közelmúltban kifejlesztett, HYDRAD névre hallgató szimulációs eszköz segítségével arra jöttek rá, hogy az elemek felszínre bukkanása, majd kilökődése folyamatosan változó dolog – a szimulációs eredmények minden korábbinál jobban magyarázzák a valóságban megfigyelt kitöréseket és az azokat követő „napi esőket”. A kulcs a kilökött szilícium-kén, valamint a koronában észlelt kalcium-argon arány volt – a szimulációs modell egybevágott a valós észlelésekkel.