Pokoli rossz filmek – harmadik felvonás

A létező legnagyobb rádiós közhellyel élve, egy csokorba gyűjtöttük nektek azokat a borzasztóbbnál borzasztóbb jó ízlés elleni mozgóképes atrocitásokat, melyek számot tarthatnak a figyelmetekre. Mondjuk most lesz egy olyan cím, melynek megtekintése kifejezetten ellenjavallott, tehát formabontóak is vagyunk.

Most, hogy részlegesen megreformáltuk a filmajánló műfaját, és verbálisan vállon veregettük magunkat, folytassuk alászállásunkat a mélybe (ha esetleg lemaradtál volna a korábbi felvonásokról, ezeken a linkeken bepótolhatod őket), ezúttal az eretnekek és erőszaktevők köreit járjuk végig. Ne is szaporítsuk tovább a szót, vágjunk hát beléjük! Vagy bele. Nem mindegy.

Hatodik kör: Eretnekek

Saving Christmas/A karácsony megmentése (2014)

Az elbaltázott keresztény filmek voltaképp megérdemelnének egy külön listát, hisz zavarba ejtően sok példát látunk arra, hogy a kis amerikai egyházközösségek evangelizációs tevékenységük részeként három palack szenteletlen misebor és egy kosár mézeskalács-Krisztus árából forgatnak bődületesen rossz alkotásokat. Véleményem szerint ott követik el a legfőbb hibát, hogy azt képzelik, a forgatókönyv, fantázia és tehetség hiányát ki lehet tölteni hittel, klisékkel és nagyon nagyon sok lelkesedéssel. Persze ennek valamilyen szinten örülni kell, hisz másképp nem születhetnének olyan örökbecsű gyöngyszemek, mint a Saving Christmas.

Filmünk főszereplője Kirt, akit Kirk Cameron, az ateista gyerekszínészből hívő emberré avanzsált kenetteljes pojáca játszik. Közeleg a karácsony, úgy tűnik mindenki kész átadni magát a fogyasztói társadalom által kiüresített, giccses eseménynek, kivéve egy embert, Kirk sógorát, a nevét meghazudtoló Christiant (a zseniálisan inkompetens rendező/forgatókönyvíró Darren Doane alakítja), aki… mondjuk úgy, hogy nem igazán rezonál az ünnepi frekvencián. Még csak nem is egy harcos ateista, csupán egy szerencsétlen pasas, aki azt szeretné, hogy hagyják végre békén ezzel a hülyeséggel.

Ez veszélyes és felháborító, így hát Kirk Cameron tehát elhatározza, hogy megmenti a karácsonyt, ami voltaképp nincs is veszélyben, de ez nem akadályozza meg abban, hogy egy óra tíz percen keresztül szívja a nyomorult Christian vérét, beleszekálva őt a nagy amerikai mosollyal előadott családi ünneplésbe és a keresztény hitbe. Ez a film maga a karácsonyi rémálom, melyben Cameron rád rúgja az ajtót, hogy elmagyarázza: miért vagy rossz keresztény, ha nem szereted a rózsaszín cukormázzal bevont mézeskalács Jézus-figurákat. A történet legkatartikusabb pillanata, mikor a férfi végre megtalálja az Urat, és ezért elkezd breaktáncolni. Tehát tökéletes választás, ha az ünnepi szezon végén le akarsz jönni az karácsonyi hangulatról. Meg úgy eleve az életről.

God’s not Dead/Isten nem halott (2014)

Kevin Sorbo, miután ráébred, hogy színészi karrierje tendenciózusan a 4-es átlag körüli filmek felé gravitál, egy cinikus szemétládává változik, elmegy filozófiát tanítani valami zugegyetemre, ahol a szörnyek elleni herkulesi küzdelem helyett a diákjaival viaskodik – és vesztésre áll. Látszólag szentségtelen küldetéséül tűzte ki, hogy minden lehetséges lelket eltántorítson az igaz ösvényről, és az ateizmus mételyébe csábítsa a fiatalságot. Dr. Sorbo olyan arrogánsan tagadja Istent, hogy még Nietzsche is felülne a sírjában egy popcornos zacskóval, hogy végighallgassa az előadásait.

Keresztény Josh már az első előadás első perceiben birokra kel ezzel az intellektuális gladiátorral, aki le akarja az osztállyal íratni, hogy Isten halott, amit hősünk képtelen megtenni, hisz túl erős a hite, vagy csak el akarja szabotálni az órát. Bárhogy is legyen, emiatt kénytelen lesz megvédeni Isten létét egy pszeudo-tárgyalótermi drámában. Josh felvonultatja az összes fellelhető bizonyítékot, vagyis idéz a Bibliából, ami tudvalevőleg roppant hatékony fegyver az ateisták ellen.

Ki tudja miért, de nem sikerül meggyőznie Kevin Sorbo karakterét, aki makacsul, egyre vehemensebben és vörösebb szemekkel tagad, latba vetve a film készítői által életre hívott kétbites ateizmusa minden munícióját, de mikor Josh ledobja az érvelési atombombát („Hogy utálhat valakit, aki nem is létezik?!”), Herkules kénytelen kapitulálni, hisz egy ilyen feszes argumentummal egyszerűen nem lehet mit kezdeni! Tehát ha látni akarjátok, hogyan vitatkozik egymással egy karikatúrakeresztény és egy sztereotip ateista, mindezt nyakon öntve egy jó adag melodrámával, akkor mindenképp tegyetek vele egy próbát.

Le tout nouveau testament/A legújabb testamnetum (2015)

Isten ebben a filmben sem halott, de a néző azt kívánja, hogy bárcsak az lenne. Amennyiben ezt a kijelentést sértőnek találod, úgy valószínűleg még nem láttad a Legújabb testamentum című, emberiség ellen elkövetett bűncselekményt. Bődületesen blaszfémikus történetünk szerint Isten egy gonosz, megkeseredett rohadék, aki egy brüsszeli panellakásban él feleségével és lányával. Amikor épp nem azzal van elfoglalva, hogy szerencsétlen családját abuzálja, akkor egy ősrégi számítógépen új szabályokat talál ki, melyekkel az emberiséget szívathatja.

Lánya, Ea, megelégelve a fater szeszélyes természetét, megszökik, hogy bátyjához hasonlóan elkezdjen apostolokat gyűjteni maga köré. Ám ő nem egy még újabb szövetséget akar kötni, követve a sormintát, hanem le akarja bontani az Isten által egy szoftverhibás Windows ’95-ön futtatott kozmosz rendszerét (első lépésként mindenkinek elküldi sms-ben a predesztinált halála időpontját), hogy valami sokkal jobbat hozzon létre helyette! Egy tökéletes világot, ahol matyó hímzéses az ég, nincs gravitáció, és a férfiak is teherbe eshetnek.

Alapvetően úgy gondolom, hogy mindennel lehet és lehessen poénkodni, tehát a vallási szatírának is megvan a maga szerepe. Viszont a Legújabb testamentum nem vicces, nem gondolatébresztő, és még csak nem is okos alkotás. Olyan sekélyes, mint a nagyanyám lábvize, és nagyjából akkora beltartalmi értékkel is bír. Direkt arra készült, hogy a keresztény közönséget (vagy bárkit, aki valaha is hitt valamiben) a legprosztóbb módon hergelje, pusztán csak azért, mert büntetlenül megteheti. Teljesen nyilvánvalóan nincs kapcsolatuk a vallásossággal, nem is értik ezt az egészet, csak megrészegültek a deszakralizáció infantilis élményétől. Bocsáss meg nekik, Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek! (Jézusi korban vagyok, na!)

Hetedik kör: Erőszaktevők (Gyilkosok, öngyilkosok, istenkáromlók)

Srpski film/Szerb film (2010)

Amennyiben eddig elkerült téged a Szerb film című 2010-es szerb (horror) film, úgy az ajánlatom a következő: azonnal zárd be ezt a weboldalt, uninstalláld a böngészőt, tépd ki a tápkábelt a falból, égesd el routert, ne fizesd be a közüzemi számlát, és költözz ki a legközelebbi erdőbe, csak hogy még véletlenül se kelljen kapcsolatba kerülnöd vele. Nagyjából ilyen mértékű riogatásra számíthat az, aki közel merészkedik Srdjan Spasojevic alkotásához.

Maga a Szerb film a játékidő 70-80 százalékában egy viszonylag ártalmatlan, alacsony költségvetésű dráma egy kiöregedett expornóssal, aki a nagy visszatérés reményében elvállal egy finoman szólva is gyanús szerepet. Természetesen a maradék 20-30 százalék miatt lett kultikus alkotás: az erőszak olyan abszurd mélységeit és magasságait járjuk itt be, melyhez hasonlót csak a Salò, avagy Szodoma 120 napja tudott bemutatni. Ám míg Pasolini filmjében jó érzékkel merítenek meg minket az erkölcseitől lecsupaszított ember fékevesztett züllöttségébe, addig itt… nos, bezárnak egy ToiToi vécébe, és felborítják azt.

Szórakozni értelemszerűen nem fogunk, szörnyülködni pedig nem tudunk, hisz olyan komikus mértékben csúcsra járatott brutalitást látunk, amiről ordít, hogy egy tinédzser érzelmi és értelmi színvonalán megragadt kókler kulturális hackje. A néző szükségszerűen elérzéketlenedik a borzalmakra már az első negyed órában, mikor váratlanul arcul csapják a snuff (gyilokpornó) röhejesen túltolt realitásával. Szóval nagyon ajánlom… hogy ezt senki ne nézze meg!

The Necro Files/A Nekro-akták (1997)

A Szerb film után szinte délutáni matinénak tűnhet ez az alkotás, melyben egy nemi erőszakoló kannibál feltámad zombiként, hogy a síron túl is kiélhesse beteges vágyait. Tudjuk, az ilyesmi azért elég gyakorta megesik! Hol van a Bosszúállók csapata, mikor szükség van rájuk? Ki fog megvédeni minket ettől a veszedelemtől? Nos, jobb híján a seattle-i rendőrség, egy sátánista szekta és egy damilon rángatott, repülő műanyagbaba.

Ahogy látjuk, már az alapkoncepció is teljességgel abszurd, cserébe viszont a megvalósítás is lélegzetelállítóan hitvány: ha valaha azon tűnődtél, hogy nézne ki egy alacsony költségvetésű zombipornó és egy bárgyú rendőrkrimi bizarr keveréke, akkor a The Necro Files pontosan az a válasz, amit nem akartál látni. Valószínűleg egy ponton túl a szereplők is így voltak ezzel, legalábbis az arckifejezésük alapján, mert gyakran olyan képet vágnak, mintha ők is azon tűnődnének, hogy talán mégis jobb lett volna maradni a McDonald’s-ban sült krumplit sütni.

Számomra a legnagyobb meglepetést az jelentette (és ez ugye nagy szó a molesztáló kannibál zombi után), mikor megtudtam, hogy 1998-ban a Miami Horrorfilm-fesztiválon az év filmjének választották ezt a hulladékot. Nem mertem utánanézni, de azt gyanítom, hogy az összes többi filmet diszkvalifikálták, mert más magyarázatot nem tudom elképzelni arra, hogyan tudta volna a Necro Files lenyomni a Perfect Blue-t, a Kockát, és az Alien 4-et.

Who Killed Captain Alex?/Ki ölte meg Alex századost? (2010)

Zárásképp valami vidámat hoztam, méghozzá Uganda első akciófilmjét. Történetünk szerint az elnök megbízza Alex századost, hogy számolja fel a Tigris Maffiát. Én legyek az utolsó, aki Alex százados érdemeit és képességeit firtatja, de mégiscsak egyedül száll szembe egy komplett maffiával, szóval nem a legjobbak az esélyei. Természetesen meg is hal. Ezt követően a testvére elhatározza, hogy bosszút áll. Tanulva a bátyja hibájából… ő is egyedül áll ki az egész maffia ellen! Ám mivel ő egy avatott ugandai harcművész, mindenkit szétver. The end! A címben feltett kérdésre a válasz pedig senkit sem érdekel igazán.

Időnként viccelődök azon, hogy ezt és ezt a filmet egy zacskó ropi árából forgatták le. A Who Killed Captain Alex esetében ilyesmit állítani túlzás lenne: itt tényleg nem volt költségvetés, nem voltak színészek, díszletek, jelmezek, forgatókönyv… semmi. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán sikerült kamerát szerezniük! A készítők állítása szerint 85 dollárt (~30 000 Ft) költöttek a filmre, de ez egyértelműen csak nagyképűsködés.

Úgy képzeljük el, hogy amennyiben a ’90-es évek világát idéző webshopból rendelsz egy DVD-t, azt a rendező saját maga írja ki neked egy lemezre, aztán fog egy filctollat, és ráfirkálja a film címét, majd elküldi valamelyik szereplőt (értsd: a falu egyik lakóját), hogy adja fel neked postán.

Ennél ambiciózusabb celluloidtermékkel ritkán találkozik az ember. Speciális effektek, egyenesen a döngölt földpadlójú kunyhóból! Hallottatok már a Video Joker intézményéről? Én sem, viszont itt van ilyen, névlegesen VJ Emmie, akinek az a feladata, hogy a film kvázi narrátoraként… poénkodjon. Nem tudom, hogy felkérték-e erre a feladatra, vagy csak nem merték elküldeni, de igen, van valaki, aki a cselekménytől teljesen függetlenül standupol, látszólag véletlenszerű hülyeségeket ordibálva a mikrofonba. Ugandában mindenki tud kungfuzni!

Lassan a végére érünk a pokolbéli kóborlásainknak. Még nem tudom, hogy mi lesz utána, de ahogy Hamvas Béla is megírta Karnevál c. könyvében: „A pokolnak nincsen feneke. Aki belebukik, abban a zuhanás örök.”. Sejthető hát, hogy így vagy úgy, de mi is bele fogunk bukni. Hogy milyen módon? Azt majd meglátjuk. Az aratnivaló sok, de a munkás kevés – mondta Jézus stílszerűen, és kikacsintott a közönségnek.

Style

Erre az Alien-filmre várt a világ? – itt az előzetes

Végre befutott az Alien: Romulus első hosszú előzetese, ami mindent hoz, amit egy Alien-filmtől elvárunk. A kérdés csak az, hogy ez elég lesz-e a kasszasikerhez.